HAJNALI FÉNY

Újabb összejövetelt tartott a Vakbarát Alapítvány által támogatott Vakok Baráti Köre - ahogy ez már lenni szokott, minden hónap első szombatján, nyáron a városligeti Vakok Kertjében. A most szombati rendezvény annyiban rendhagyó volt, hogy nem volt élő zene, karaoke. Ennek oka pedig nemes egyszerűséggel az volt, hogy Péterék kombi kocsijának hátsó csomagtartója annyira tele volt, hogy a szintetizátor és az erősítő már nem fért el benne. S hogy miért is? Vajon mivel volt tele a kombi csomagtartó? Egy rakás pár cipővel, amelyet egy, az Alapítványt támogató cég ajánlott fel (lehet, Petiék mondták, de én már nem is emlékszem a nevére, meg ez igazából talán itt most nem is lényeges - természetesen ezer köszönet érte). A cipők 35-östől 42-esig voltak, bárki ingyen válogathatott kedvére. Én csak azért nem válogattam, mert számomra nem volt megfelelő méret, mivel a család hölgy tagjainak van elég cipője, mi férfiak pedig hát... Szóval elég nagy lábon élünk. S ezek sportcipők voltak, nem annyira utcai viseletre, vagy munkahelyre alkalmasak. De persze sokan voltak, főképp gyermekesek, akik kedvükre válogattak. Volt olyan is, aki több párat, s aki még néhány nappal ezelőtt kapott egy fülest valamelyik belső levelezőlistán, hogy lesz ez a lehetőség, az már eleve nagyméretű szatyorral vagy kisebb hátizsákkal érkezett.

A találkozó délután háromkor vette kezdetét, aztán következett a szokásos kis beszélgetés, baráti csevegés, a karaoke helyett pedig Péterék most egy különleges játékra, vizipisztoly-párbajra hívták az önként jelentkező párokat - magam is beneveztem, én egy régi kedves Kolléganőm, Rátóti Krisztát hívtam ki egy párbajra. A játék lényege az volt, hogy a fűben, egymástól kb. 6 méteres távolságra úszógumikat helyeztünk el, ebbek ellett beleállni a játékosoknak, a gyengénlátóknak -így nekem is - fekete szemfedővel, így volt igazán kiegyenlített a kűzdelem. Egy-egy menet addig tartott, míg valamelyik fél pisztolyának tartálya teljesen ki nem ürült, azonban mivel ezek nagyméretű vizipisztolyok voltak, ezek tartálya kb. 1 literes lehetett, így egy-egym enet akár 2-3 percig is eltarthatott. Volt, ki ruhában, volt, ki félmeztelenül, volt, ki alsó-, vagy fürdőnadrágban vágott bele, jómagam nem zavartattam magam, ruhában vágtam bele, nem volt érdekes, mert a 35 fokos kánikulában szinte azonnal megszáradt rajtam a ruha. Célozni az ellenfél testén tetőtől-talpig bárhová lehetett, és becsületszóra, mindenki saját maga jelezte, ha találat érte. Ezzel is megkönnyítve az egymásra történő vakon célzást.   Természetesen Kriszta három találat különbséggel győzött, mivel ő több, mint 20 éve egyáltalán nem lát, nekem pedig szemfedővel kellett játszanom, így a vakon célzás neki jobban ment.  A tárakat a kerti csapból könnyedén után lehetett tölteni, ráadásul a kerti csap elég hosszú vas csövében a víz már rendesen felmelegedett,  de még mindíg hidegebb volt a levegőnél, úgyhogy a hűsítő találatok még jól is estek.

Fogyott a sör is szépszámmal, meg azért a zsíros kenyér is, bár utóbbiból azért talán valamivel kevesebb. Este fél kilenc felé már csak tizenketten lehettünk a közel félszázból, akik ellátogattunk e baráti összejövetelre, mi egészen éjjel fél tizenegyig múlattuk az időd. S miután Judit-nap is nemrég volt, egészen pontosan július 30-án, így köszöntöttük Péter feleségét, Fabók Juditot, és lányát, Farkas Juditot is. Mindemellett Péterék most hétvégén ünneplik  huszonkettedik házassági évfordulójukat. Ehhez szívből gratulálunk, és köszönjük a szíves vendéglátást!

Apropó! Judit: Édesanyám és anyai Nagymamám is így hívják, úgyhogy ezúton is sok boldog névnapot kívánok szeretettel – és minden Judit nevű Barátnak, ismerősnek is hasonlóképpen!