A nagy meleg miatt ma „korán” felébredtem. Ez így pénteki viszonylatban azt jelenti, hogy ma kivételesen nem aludtam délelőtt 10-ig, hanem már negyed kilenc körül ébren voltam, és így már 11 után bent voltam a Civil Rádió stúdiójában, ahol javában tartott még az ilyenkor szokásos környezetvédelmi magazin. Nem sokkal később Szörényi Tibi Kollégánk is megérkezett, miközben már minden készen állt mai „Handycap” rovatunkhoz.

Mai adásunkban egy korábbi, Cserfalvi Annamária jelnyelvi oktatóval készült beszélgetésem rövidített változatát adtuk le annak apropóján, hogy újabb néhány hallás- és látássérült fiatal tett sikeres ECDL-vizsgát a Budapesti Műszaki Főiskolában. Ezután kötetlen beszélgetés következett a stúdióban, Tibinek az interjú  alatt támadt az ötlete, hogy a műsor hátralévő idejében érdekességképpen beszélgethetnénk arról, hogy hogyan is kommunikál pl. egy látás- és egy hallássérült – jutott eszébe ez annak kapcsán, hogy maga igen-igen meglepődött azon, hogy Annamária beszédén szinte egyáltalán nem érezhető az, hogy szinte semmit sem hall, ezért gondolta, jó ötlet lenne erről élő adásban  beszélgetni, hadd tudják meg a Hallgatók is  e dolog nyitját. Úgyhogy műsorunk hátralévő részében  az „akasztják a hóhért” tipikus esete következett, vagyis, hogy ezúttal nem én kérdeztem, hanem engem kérdeztek, vagyis Tibi kérdezett, én pedig készséggel meséltem neki arról, hogy mivel magam is elvégeztem egy ilyen tanfolyamot, még 2001 – 2003. között, volt alkalmam szorosabb kapcsolatot kialakítani Annamáriával, mint ottani oktatóval. Így nem voltunk már idegenek egymás számára, sokat tanultam tőle is, meg aztán a 2003 – 2004-ben elvégzett médiaismereti képzésen is találkoztam egy-két jeltolmáccsal, akik elmondtak néhány apróságot, mint pl. azt, hogy  ha valaki hallássérült emberekkel beszél, akkor érdemes nagyon rövidre, vagy teljesen leborotválni a bajszát, szakállát, mivel az nagyban nehezíti a hallássérült ember szájról történő olvasását. Ezen kívül természetesen nagyon fontos a könnyen érthető, artikulált beszéd, és az, hogy minden esetben egymással szemben legyünk, és – még ha nem is  látunk jól, nem is látjuk jól az arcát – mindig a másik arcára nézve beszéljünk.  Az interjúban Annamária maga is mesélte, hogy a középiskolát is hallók közt végezte, bár hallássérült osztályban, de egyébként maga az iskola integrált volt,  és ott sem volt probléma a hallássérültsége.  Végezetül beszélgettünk az emberek segítőkészségéről, említettem még Tibinek, hogy az emberek rendszerint segítőkészek, bár nem lehet így általánosítani, ki ilyen, ki olyan. Szóba kerültek az új, Combino villamoskocsik, melyeken a második- és a hetedik ajtók kifejezetten kerekesszékesek, illetve babakocsival közlekedők számára készültek, így ezeknek megfelelően a felújított nagykörúti megállókban, a járdára fel is festették az ugynevezett „tolókocsi”-jelet, egy sárga kerekesszéket ábrázoló jelzést, megkönnyítve ezzel az érintettek biztonságos közlekedését. Továbbá szóba kerültek a metrószerelvények is, melyeken  mozgás- és látássérült embereknek érdemes  azok első kocsiját, s lehetőség szerint azok első vagy második ajtaját igénybe venni, mivel a felszíni közlekedéssel ellentétben itt a járművezető az utastértől teljesen elkülönítve dolgozik, és a nagy tömeg takarásában mindenféle kamera és visszapillantó-tükör ellenére nem, vagy csak részben lát hátrafelé, s egyáltalán nem, vagy csak már későn veszi észre az érintettet, s ezáltal könnyen előfordulhatnak kisebb-nagyobb balesetek, pl. az, hogy valakit odacsuk a metróajtó.

Ezután irány másik munkahelyemre, ahol télután kettőtől este nyolcig dolgoztam – majd irány haza a fülledt, párás estében. Fagylalt most sem volt, strandról pedig a nagy munka közepette álmodni sem lehet – viszont egy üveg jégbehűtött sör azért most is volt idehaza a hűtőszekrényben, ami azért – kétségtelen – nagyon jól esett.