Idén már harmadik alkalommal került megrendezésre a Kincsem Fesztivál, amely a Művelődésszervezők Egyesületének közös majálisa. E rendezvénynek az Orczy-kert ad otthont így volt ez ma is. Mivel a mi Rádiónkban sok művelődésszervező, közösségfejlesztő Kolléga dolgozik, így e rendezvény médiatámogatója a Civil Rádió.
Én, mint magánember látogattam el e rendezvényre, mondhatnám: civilként, de nem, mint rádiósként. Pontosabban: látogattunk el Bertával, Krisztával és Zsuzsával, aki Kriszta egyik barátnője. Délelőtt 10 óra után találkoztunk. A helyszín a 3-as metró Nagyvárad téri megállójának szomszédságában van, így nem kellett sokat sétálni, mire odaértem ott találkoztam Bertáékkal, mivel ők már előbb odaértek egy kicsit. Szokásomhoz híven ha számomra akkor még ismeretlen, új helyszínre megyek elindultam a hang irányába, vagyis abba az irányba, ahonnan a legerősebben szólt a zene. Közben útbaejtettem egy másik sátrat, ahol az egyik hazai Internet- és telefonszolgáltató cég reklámja díszelgett, valószínűleg ők is támogatói voltak e rendezvénynek. Majd közben akkor még telefonon egyeztettem Bertával, mondta, hogy ők a tónál sétálnak, és közben Halász Judit koncertjét hallgatják. Az akkor legerősebben szóló zene tehát nem volt más, mint Halász Judit és kísérőzenekara, az ő műsoruknak otthont adó színpad volt a legközelebb a Kert bejáratához. Halász Judit az a Hazánkban egyedülálló énekes-színésznő, aki több, mint 30 éve olyan dalokat énekel, hogy bár gyermekdalok, mégis mindenki számára aktuálisak, s mivel én a múlt század hetvenes éveinek végén voltam kisgyerek, magam is sokszor és szívesen hallgattam dalait, így számomra ez a koncert inkább nosztalgia volt. Természetesen nagyon sok mai kisgyermek örült a koncertnek, és énekelte együtt a régi és új dalokat a Művésznővel, aki a koncert végén örömét fejezte ki, hogy sok gyerek volt, régi gyerekek is (nyílván a felnőttekre gondolt) ekkor egy kicsit magam is újra gyereknek éreztem magam. Közben tehát már Bertáék odaértek, onnan a Tó-színpadhoz mentünk, ahol legnagyobb meglepetésemre ismerős bariton hang ütötte meg füleim a színpadról. Az ott zajló esemény speakere ugyanis nem volt más, mint Berek Péter, Rádiónk Adó-főszerkesztője, aki amúgy Rádiónk kulturális programjainak felelőse. Ma tehát a Tó-színpad szolgált helyszínéül az egyébként a Civil Rádióban legközkedveltebb, leggyakrabban játszott műfajoknak, zenekaroknak, mint pl. a táncház, melynek képviseletében a XII. kerületi Jókai Klub tartott ír táncházat, majd a Téka Zenekar, akiktől moldvai csángó néptáncokat sajátíthattunk el, de a kettő közé beékelődött a Kelenvölgyi Fogi Színház, mely Művészei előadásában remekbeszabott musicalrészleteket hallhattunk. A Jókai Klub műsorában Kuti Judit táncos tanított néhány ír táncot a vállalkozó táncoslábúaknak így nekem is, ezáltal volt szerencsém testközelből átélni a tánctanulás élményét, elhinni és megérteni a táncosok azon véleményét, miszerint a tánc közel hozza egymáshoz az embereket, a táncban nincsenek határok és korlátok, ahogyan a zenében sem, és itt mindenki egyenlő. Az ír táncok valójában nem is annyira nehezek (természetesen steppelni azért nem tanultunk), viszonylag könnyen és gyorsan elsajátíthatóak voltak. Nem így a moldvai csángó néptáncok, melyek ugyan a csárdás alaplépéseire épülnek, ám miután itt ugynevezett körtáncokról van szó, vagyis többen állunk egy nagy körben, és fogjuk át egymás derekát, vagy éppen kezét, ezért ha valaki nem elég fürge lábú, akkor könnyen kizökkenhet a ritmusból, és ezáltal vagy kizökkentheti valamelyik szomszédját, vagy egymás lábára léphetnek mindkettő elég kínos helyzet. Bevallom, rendesen meg is izzadtam a Téka Zenekar koncertjének végére, amiért hála a Zenekarnak így jól esett legurítani egy korsó behűtött sört, nem sajnálva az egyébként borsos árát de kit érdekelt ilyen melegben! Nagyon meleg, szinte már-már nyári kánikula volt, árnyékban lehetett 30 OC, ezért fokozottan ügyelnünk kellett a kellő folyadékháztartásra. Fejünk fölött sátortetők voltak, így a napszúrástól szerencsére nem kellett tartanunk, amúgy pedig jó érzés volt végre kimozdulni, és örülni annak, hogy végre újra itt a szabadtéri bulik szezonja.
A Téka Zenekart egyébként a Civil Rádió és a stúdiónknak is otthont adó Fonó Budai Zeneház házi zenekarának tartják, mivel havonta legalább egyszer fellépnek a Fonóban. Bevallom, eleddig nem látogattam ilyen rendezvényeket belátom, tévedés volt, igyekszem eztán pótolni a lemaradást. Sokat kaptam ettől a kis testmozgástól, jól esett igazi autentikus zenészek, művészek társaságában eltölteni röpke másfél órát. Ennek örömére a Téka szereplését követően, miközben a Tó-színpadon Berek Péter Kollégám szünetet hírdetett, mi átsétáltunk az OTP Életjáradék ZRT színpadához, amit magunk közt csak nyugdíjas színpadnak kereszteltünk, mivel itt főképp a nagyszülők korosztályát képviselték a fellépő Művészek délután 4 óra után például Koós János, aki nem rég lett boldog nagypapa Rozi unokája érkezésével. Havasi Viktor szerzeményeit énekelte, a Szerző maga is kísérte őt elektromos zongorán. Egy képzeletbeli időutazáson vehettünk részt, mely egy vonaton zajlott le, egy gyönyörű szőke hölgy és néhány cigányzenész társaságában. Történetünk első főhősét ha Koós Jánost, mint mesélőt, vagy stílszerűen, mint énekest nem számítjuk -, a gyönyörűséges szőke hölgyet - akinek sokáig csak lába szépsége fogta meg a Művész Urat később Koós János sétálni hívta egy állomáson, ahol ez a bizonyos vonat vagy három órát vesztegelt valami miatt. Majd sétájuk során egy moziba tévedtek, ahol egy szép szerelmes filmet, A Serburgi esernyők címűt vetítették. Főhőseink késve érkeztek az előadásra, így épp egy szerelmi jelenetnél értek oda, ebben a jelenetben épp felcsendült egy dal, melynek hallatán a Művész Úr elhatározta, hogy bármi is lesz, egyszer ő ezt el fogja énekelni a szőke hölggyel. A koncerten ekkor lépett színpadra Dékány Sarolta, akinek Koós János nem sokkal az elbeszélt kaland végén megkérte a kezét, és akit aztán feleségül vett. Felcsendült a filmbéli nóta, mostmár magyarul, úgy, ahogy anno a Művész Úr elképzelte. A dalt vastaps fogadta, mely taps természetesen nem csak magának a dalnak, hanem ezúttalDékány Saroltának is szólt. Majd az időutazás folytatódott, vonatunk tovább indult, az ifjú pár már együtt utazott, amikoris felszállt néhány cigányzenész, akik helyet foglaltak fülkéjükben. A hölgynek nem nagyon tetszett az újdonsült utastársak társasága, ám a Művész Úr megkérdezte, hogy milyen hangnemben tudnak játszani, illetve, hogy bármilyen hangnemben tudnak-e, mire a zenészek természetesen igenlő választ adtak. Vonatunkon ekkor ők a peronra mentek, és a Művész Úr énekelni kezdett ők meg húzták alá a nótát:
Józanságra nagy bennem az akarat,
Azt néha-néha le-leiszom magamat,
De nézd el rózsám ezt a csekély hibámat, mert
Néha még a Balaton is megárad
Értelemszerűen tehát ez a dal hangzott el következőként a mai koncerten. A végállomás pedig egy nem is annyira régi, de annál nagyobb sikerű dal volt, mely Koós János legközismertebb slágere: a Kislány a zongoránál című dal volt. Ráadásként pedig a Nem vagyok teljesen őrült kezdetű dalt hallgathattuk meg. Ezen időutazás, mely amúgy egészen 1960-ig nyúlik vissza, itt ma délután egy jó félórás koncert volt, melynek során tehát megismerhettük, végigkísérhettük Koós János életpályáját.
Ezután átsétáltunk egy másik színpadhoz, ahol épp egy új, ám mégis profi zenészekből álló formáció kezdett hangolni. Az FG4 Illés-Fonográf Emlékzenekar volt, melynek jóvoltából ezúttal régi Illés-dalokat hallhattunk az idén februárban tragikus hírtelenséggel elhunyt billentyűs-zeneszerző, a legendás Illés Együttes alapítója, Illés Lajos emlékére. 5 óra múlt már, az idő most kezdett hűvösebbre fordulni, jól esett leülni a fűbe, hosszan elnyújtózkodva gyönyörködni az időben, a mellettem, de nekem derékszögben ülő zsuzsi kinyújtott lábaiban melyek végén épp szemem előtt hatalmas barna cipőcskék, melyek szára felett fehér zoknija villant elő a ragyogó napsütésben. A színpaddal derékszögben ültem, a lányok tehát azzal szemben, hátuk mögött egy sátor, melyben a hangmérnök munkálkodott, igazította, állítgatta a pótmétereket. Majd kezdetét vette a koncert. Remek nóták, jó félórás műsor keretében, vastaps, ováció, minden, ami elengedhetetlen egy régi rockkoncerthez. Igaz, sokan ültünk a fűben, így időnként csak néhány táncos lábú hölgy cipőjében és harangként lengedező nadrágja szárában gyönyörködhettem. Azért mobiltelefonommal sikerült egy képet készítenem, sőt, egy nem túl jó minőségű videót is rögzítettem a koncertről.
A koncert után Bertával haza indultunk, a Nagyvárad téri metrómegállónál Berta a jobb oldali vágányra érkező szerelvény felé vette az irányt, mely szerelvény a Kőbánya-kispesti végállomás felé ment, én pedig a Deák tér felé vettem az irányt a balra érkező szerelvénnyel.
Azt hiszem, nem kell kommentár, a fentiek alapján egyértelmű, hogy mindnyájan remekül érezhettük magunkat, amiért ezúton köszönet minden Művelődésszervező Kollégának!
