Hát igen…

A cím találó. Az ember sokszor utólag okos, s jön rá dolgokra. Hogy miért is? Ki tudja…? Most valahogy gyötör a lelkiismeret. Mindig csak a hajhász életmód, a sok munka – kicsivel többet kellene törődnöm a Szeretteimmel. Akkor talán nem lennének ilyen apróságok, mely sok apróságból időnként összejön egy nagyobb gond. Jó, persze, ez nem mentség pl. arra, hogy valaki a fejemhez vágja, szemrehányást tegyen, például, hogy biztosan, tuti miatta csinálom, hogy ne tudjon elérni, mert ő csak egy púp a hátamon, meg hasonlók – de akkor is… Ahhoz, hogy valami ne sikerüljön, vagy ne úgy sikerüljön, ahogy anno elterveztük, mindig két fél, legalább két ember kell.

Na jó. Téma ezennel egyszersmind berekesztve! Most csak annak kapcsán jutott eszembe, hogy tegnap este, úton hazafelé  felhívott egy kedves régi Barátom, Szepesi Richárd, Ricsosz, akivel anno 1998-99-ben volt egy közös zenekarunk. Ricsire anno még azt megelőzően magam figyeltem fel a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének II. emeleti Hermina-termében, amikoris egy zenés szombat délután végén valaki – később, csak utána, mikor már beszélgetni kezdtem vele, tudtam meg, hogy ki ő -egy félig lehangolt, használaton kívüli barna  hangversenyzongorán, mely a terem egyik hátsó sarkában állt, ismerős akkordkíséretet játszott. Az Edda együttes „Szélvihar” című számát játszotta, sőt, énekelte. Olyan élethűen, akárcsak az eredeti, mármint annak zongoraszólama. Aztán összeismerkedtünk, s nem volt nehéz jó barátságot kötni, hisz mindjárt volt egy közös téma: a zene. Ő profi zenész volt már akkor is, ráadásul saját dalokat ír. Igaz, sokan nem szerették, vagy legalábbis kigúnyolták, mert – ahogy ő definiálta saját szerzeményeit – kőkemény, elvont, pesszimista dalokat írt. Vérről, háborúról, időnként csalódásokról, rosszul sikerült szerelmekről.   Az ismeretségből tehát hamar barátság lett, majd 1998. augusztusában megalakult első komoly próbálkozásunk, melynek neve – azután, hogy Ricsoszt mindig is érdekelte a pszichológia, ki tudja, hogy pont miért ennek kapcsán jutott eszébe egy elnevezés a Zenekarnak – Kollektív Tudattalan lett. Ma, így utólag visszagondolva erre, szeretem a Crystal-hoz hasonlítani magunkat – na persze nehogy félreértsétek, Kedves Olvasók, semmiféle egoizmusról szó sincs, mármint maga a felállásunk volt olyan.  Egy lány, Dóra és két fiú – akárcsak a Crystal a kísérőzenészek nélkül.  Mi ketten Ricsivel szintetizátoron játszottunk, s mivel csórók voltunk, így  nem hogy élő zenekarra, de még csak egy rendes próbahelységre sem futotta, így első időben nálam gyakoroltunk, majd aztán egy másik kedves barátunk, Miks Csaba szüleinek érdi családi házában próbáltunk, mivel azért egy zenekar elég hangos, és könnyebb volt így, mint nálam, társasházi keretek között. Hosszasan tudnék most mesélni arról, hogy hogyan is alakultak a dolgok – talán majd egyszer. A lényeg, hogy belső nézeteltérések miatt az a zenekar 1999. áprilisában feloszlott, Ricsosszal akkor teljesen megszakadt a kapcsolatunk –  Dórival azonban utána én még sokáig jóban voltam, mivel idő közben fülig szerelmes lettem belé. Szerelmes lettem hangjába, testébe-lelkébe, vagyis belé, de teljesen, úgy, ahogy volt. Egyszer egy alkalommal, mikor nálam volt, még  azon a tavaszon hallgattunk egy CD-t, melynek utolsó száma Dvorák „Új világ szinfóniája” volt, melyet hallgatva akkor  egy erdős, kietlen természeti táj jutott eszembe. Még mondtam is Dórának, ő is mondott valamit, ami neki eszébe jutott a zene hallatán – de erre már nem emlékszem. Az azonban biztos, hogy akkor vallottam be neki, hogy mit érzek iránta. Ő viszont mindjárt nagyon egyenesen  reagált nekem, hogy ő is nagyon szeret engem, de csak, mint havert,  és nem szeretne többet, mert pontosan tudja, hogy nagyon érzékeny vagyok, s nem akar fájdalmat okozni nekem, ha esetleg később kiderül, hogy másfelé sodorja őt az élet. Valószínűleg azért, mert már akkor tudta, hogy külföldre megy majd, mivel akkor volt egyetemista, és perfekt beszélt három világnyelvet: németül, franciául és angolul.  Kicsit megkönnyeztem akkor, de nagyon megköszöntem neki az őszinteségét – így is maradtunk hát, sokáig jóbarátok. Sokszor feljött hozzám,  jókat beszélgettünk. S így ment ez egészen 2000. nyaráig, amikoris – legjobb tudomásom szerint – Dániába, majd Németországba hívta őt az élet, szerencsét próbálni. Soha többé nem találkoztunk. Ricsosszal is csak nagyritkán. 

Most azonban – nagy meglepetésemre és örömömre – egy új zenekart alapít, melybe néhány hete már meghívott, igaz, eddig csak üzentünk egymásnak, vagy Miks Csabin keresztül -  aki a régi zenekarban hangmérnök volt,  így került ő a mi kis csapatunkba, ma pedig közvetlen Kollégám telefonos munkahelyemen -, vagy IWIW-en meg emailben. Tegnap este azonban – korábbi ígéretéhez híven – felhívott. Még épp a 74-es trolibuszon utaztam hazafelé, de azért egy pár kedves szót tudtunk váltani. Egyelőre a Zenekar – melynek még a nevét sem tudom, el is felejtettem megkérdezni tőle – alakulófélben van,  eddig van már egy szólógitárosunk elektromos gitárral és effektekkel, basszusgitárosunk, Ricsosz fuvolázni és énekelni fog, én billentyűzni, most pedig néhány napja Ricsi egy dobost is talált egyik korábbi zenekarából - melyet gimnáziumi iskolatársaiból verbuvált -,  a srácot Márknak hívják. Ha minden jól alakul, akkor február végén, március elején kezdenénk a próbákat Csabiék házában, ahol a Kollektív Tudattalan óta Csabi idő közben kialakított egy profi stúdiót. Nem győztem megköszönni Ricsosznak, hogy gondolt rám. Egész pontosan, hogy  épp rám gondolt. Hiszen ma már rengeteg profi zenésszel dolgozik  együtt, és rengeteg profit ismer, többek között Koltay Gergelyt, a  Kormorán Zenekar vezetőjét, és hasonló qualitású zenészeket. Mindemellett a „ Nem adom fel” együttesben kísérőzenész, mely zenekarban sérült emberek zenélnek, énekelnek. Vagyis ha akarna, simán találna egy  profi billentyűst,  mivel ő mostanra már képzett zenész lett – ehelyett megtalált engem, mint amatőrt, de mint régi jóbarátját. Őszintén, nagyon jól esik, hogy gondolt rám. Csabi már jónéhány hete megkérdezte tőlem telefonos munkahelyemen, hogy volna-e kedvem Ricsosszal zenélni, mire én három nap gondolkodási időt kértem, aztán kapásból igent mondtam -  félretéve a Kollektív Tudattalan feloszlásához vezető belső, régi, gyerekes sérelmeket. Hiszen akkor még alig 22-23 éves kis taknyosok voltunk – ahogy fogalmaztam Ricsosznak egyik IWIW-en írt levelemben, „…Buták voltunk, kis taknyosok – de kollektíven!”   Ez nagyon tetszett is Ricsosznak, s tegnap esti telefonbeszélgetésünkben meg is erősítette ezt – hát igen, gyerekek voltunk. Néhány technikai dolgot megbeszéltünk, többek között például, hogy ő tud nekem kölcsönözni egy szintetizátort a próbákra, most hétvégén pedig átküld néhány általa írt dalt mp3-ban, melyeket meg is hangszerelt, s valamennyi szólamát fel is játszotta szintetizátoron, hogy legyen anyag az első próbákra.  

Igyekszem új korszakot nyitni életemben… De azért vigyázok, túl sokat ne vállaljak, illetve, hogy mindenre és – főképp – mindenkire jusson, maradjon időm. És – kedves Ricsi Barátom – mégegyszer nagyon szépen köszönöm, hogy gondoltál rám!