Három éve történt, de mintha csak tegnap lett volna.
Három éve történt, amikor először voltam Crystal-koncerten az egyik legközismertebb és közkedveltebb szabadtéri szórakozóhelyen, a budapesti Zöld Pardonban, a Petőfi híd budai hídfőjénél. 2003. augusztus 21-e egy gyönyörű, későnyári nap volt, átlagos, mint az olyankor szokásosak. Akkoriban a Zenekar managere Hanzel Henrik volt, akinek telefonszámát az együttes egyik albumának borítójában meg is találtam, fel is hívtam, érdeklődtem a koncert felől, érdeklődésemre meg is erősítette, hogy igen, lesz koncert, este 21 órakor kezdődik. Meg is ígértem neki, hogy akkor megyek is, ott is leszek nem is történt ez másképp. Csak egy kicsit kalandosan. Augusztus 21-én, csütörtök este fél nyolc tájban indultam el itthonról, VII. kerületi, Kazinczy utcai lakásomból, a Blaha Lujza térnél felszálltam a 6-os villamosra, amellyel a Petőfi híd budai hídfőjéig mentem. Mikor leszálltam, a Duna felett erőteljes dobolásra, ütemre lettem figyelmes. Először arra gondoltam, most két eshetőség lehetséges: vagy eltévedtem, s nem a Zöld Pardonnál szálltam le, vagy pedig esetleg a Crystal helyett a másik eshetőség egy rockzenekar készül koncertre. Bár azt csak tudta volna Henrik, mint a Zenekar managere, ha elmarad a Crystal koncertje. Akkor meg, mégis, mi ez a rockos beállás? Majd épp, hogy erre gondoltam, ismerős dallam ütötte meg pici füleim: mintha a Jég a tűzben című, akkor leginkább ismert, friss videoklipes Crystal-sláger motívumait hallanám. Igen! A Jég a tűzben című dal refrénjét hallottam. Bevallom, alaposan meglepődtem, hogy egészen másképp szól így élőben, mint a CD-n, a stúdióverzióban. Persze gondoltam, hogy ez még csak a beállás volt, hiszen ekkor még csak negyed kilenc körül járt az idő, épp hogy elkezdett sötétedni, a lenyugvó Nap utolsó sugarai még vörösre festették az eget, és a koncert kezdési időpontja 21 órára volt hírdetve. Elindultam hát a hang irányába, mégpedig szinte szó szerint, amerre csak út vezetett. Mondanom sem kell, árkon-bokron át, erdőn át mentem, mire odaértem, mikor épp elkezdődött a koncert. Még a színpad mögött lehettem, amikor A Lét a tét című dallal kezdetét vette a koncert, s valami egészen elképeztő volt a hangzás, az, hogy nagyon jó, az nem is kifejezés. Egyszerűen elképeztő volt ez a leginkább találó. Egészen más, mint a CD-n. Mivel itt élő zenekar játszott a színpadon. Majd nagynehezen sikerült leérnem a színpadhoz, nem volt egyszerű dolgom, mivel utam biztonsági őrök és vaskapu állta, amelyen az őrök motozása után 100 Ft aprópénz ellenében lehetett átjutni az érme bedobása után de utána enyém volt a pálya! Pontosabban az önfeledt szórakozásé. Ezerrel szólt a zene, a színpad előtt hatalmas tömeg, valami gyönyörű érzés kerített hatalmába, valami leírhatatlan, elmondhatatlan. A hatodik- vagy hetedik sor tájékán lehettem, tehát viszonylag távol a színpadtól, de nagyjából középen, velem szemben A KIRÁLYOK, AZ ISTENEK álltak odafent a világot jelentő deszkákon. Minden hang a helyén volt, mint a CD-n, de valahogy mégsem olyan volt a hangzás, hanem százszor jobb, a hangulat pedig izzott. Teljes extázisban voltam, de arra azért tisztán emlékszem, hogy legalább háromszor bekiabáltam számközti szünetekben, hogy Királyok vagytok, a koncert végén pedig igyekeztem minél közelebb kerülni a Művészbejáróhoz. E koncert után már csak Katival és Gáborral volt alkalmam találkozni, Tibi, illetve a Zenekar többi tagja akkorra már nem volt ott, mire én sorra kerültem. Azért persze Kati és Gábor autogramjának is nagyon örültem, miközben éreztem, hogy ezt a Zenekart többször meg fogom látogatni, meg fogom hallgatni őket, vagyis bár ez az első, de nem az utolsó Crystal-koncert életemben. Így is történt, a soron következő koncertre szintén egyedül mentem, e koncert 2003. augusztus 27-én volt az Akácfa utcában, az Old Mans Music Pubban. E koncert szintén este 21 órára volt hírdetve, bár pár perces rátartással kezdtek, én úgy háromnegyed kilenc tájt érhettem oda. Az Akácfa utcai bejárattól, amely egy vastag, kétszárnyas fakapu, egy falépcsősor vezetett le a mélybe, majd ott még két ajtón keresztül vezetett az út a helységbe. Mikor leértem, a Papírhajó dallamai, kísérete szólt, ám az ének sehol. Mintha csak pár perce történt volna még most is fülemben cseng saját hangom, mikor közel férkőztem a színpadhoz, nagyjából a belső tér közepén, a zene alatt egyre csak azt kiabáltam közbe: És a Kati hol van? Hol van Kati? mire a nóta közben, valahol annak közepén a zenekar megállt. Ekkor jöttem rá, hogy ez még csak a beállás volt, így hát nem maradtam le semmiről, nem kezdődött el előb a koncert. Ekkor odalépett hozzám két srác, Bálint és Feri, mivel kiderült, hogy előzőleg asztalt kellett volna foglaltatni, máskülönben az ember állhatott a színpad előtti rész jobb oldalán, a bárpultnál, mely részt csak egy kötél választ el a színpadtól. Mivel én ezt akkor még nem tudtam, s épp az asztalok közt álltam, nem épp a legjobb helyen, nagyon segítőkészek voltak, próbáltak nekem helyet keresni valamelyik asztalnál. Egy kis időre magamra hagytak egy gyors bemutatkozást követően, majd egyikük azzal érkezett vissza kb. másfél perc múlva, hogy találtak nekem helyet egy lánynál. Odakísértek hát a színpad előtti rész balközép részén lévő egyik asztalhoz. Amit akkor láttam és éreztem, az szintén szavakba nem önthető, leírhatatlan érzés. Egy gyönyörűséges lány ült az asztalnál, aranyszőke haja és arca sugárzóan csillogott a barna félhomályban, az asztalon álló gyertya fényében. A helységben ugyanis minden asztalon egy-egy gyertya égett, fent pedig halványan égő lámpák, a belső, barnára festett faburkolat és barna lámpaernyők következtében csak félhomály volt, ez, és az asztalon égő gyertyák fénye tette még emelkedettebbé, romantikusabbá a helység hangulatát, még melegebbé a helységet az amúgy is forró későnyári estén. Nem győztem megköszönni Bálintnak és Ferinek a segítségüket, majd miután ők magunkra hagytak minket őket azóta sem láttam soha többé, de nevük örökre beírta magát e kis történetembe, na és persze nem csak nevük, hanem jócselekedetük is -, egy gyors bemutatkozást követően helyet foglaltam hát e lány mellett. Elkezdtünk beszélgetni, olyan nyitottan beszélgettünk egymással, mintha ezeréve ismertük volna egymást, pedig tényleg akkor találkoztunk először. A lányt Mariettának hívják, sokat mesélt magáról, elmesélte, hogy szeret kézimunkázni, gyöngyöt fűzni, üveget festeni, s hogy akkoriban a divat érdekelte, azon belül is főképp ruhatervezéssel szeretett volna foglalkozni, ezt is tanulta akkoriban. Közben elkezdődött a koncert, időnként fel-felálltam az asztaltól, középre álltam, épp a színpaddal szemben, s önfeledten táncoltam a mögöttem ülők nem kis örömére, és madarat lehetett fogatni velem. Marietta teljesen éplátó volt, de ez soha, egy pillanatig sem volt téma, mármint az én testi fogyatékosságom, vagyis ez semmilyen hátrányt nem jelentett, s azóta sem jelent a mi kis baráti társaságunkban. Majd két tánc közben visszaülvén mellé, mivel ő nem állt fel asztalunktól, folytattuk a beszélgetést, az ismerkedést. Sokat mesélt Tibiékről, a hozzájuk fűződő viszonyáról, később sok olyan dolgot is megtudtam tőle, mely nagyon szívbemarkoló, személyes, és akkoriban meg is esküdtem neki, hogy sohasem mondom el senkinek így itt sem teszem közzé. E koncertet követően másnap hajnal kettőig beszélgettünk, de a koncert után átültünk a bárpulthoz, mivel ott még kellemesebb volt az akkusztika, halkabban hallottuk az ekkor már felvételről játszott disco és funky zenét, ettünk, ittunk, remekül éreztük magunkat. Szinte észre sem vettem, vettük, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mind testileg, mind lelkileg, többször végigmértem őt arany szőke hajától napfényként tündöklő szép arcán, tengerkék gyöngyszemein keresztül drappszínű pulóverbe bújtatott felső testén keresztül, drappszínű nadrágba bújtatott szép hosszú lábain át egészen drappszínű vászoncipője orra hegyéig bevallom, a tökéletes női test látványa felizgatott, és már akkor, azon a hajnalon, miután szépen, fokozatosan sikerült kipuhatolnom, hogy független, mivel folyton csak múlt időben beszélt előző barátjáról megfordult a fejemben, hogy mit veszíthetek, semmit sem, ha megkérdezem tőle, nem volna-e kedve velem randizni. Szerelem volt ez bizony, mégpedig első látásra, ahogy ez a Nagykönyvben meg van írva! Bizony, 27 és fél évesen megcsapott ez az érzés, addig sohasem éreztem ilyen lángolást egyetlen nő iránt sem, és ekkor már az sem érdekelt, hogy ő akkor még csak 18 múlt azon a nyáron. Ráadásul a tökéletes női test érzése mellett lelkileg is jól megértettük egymást. Randit kértem hát tőle, s három napra rá, augusztus 30-án szombaton randiztunk is. Nem volt túl derűs az idő odakint, de idebent, a lelkünkben mégis minden csupa derű, boldogság, napsugár volt. Sokat beszélgettünk, s valahogy szóba került az is, hogy mivel foglalkozom. Meséltem is akkori munkahelyemről, hogy számítógéppel dolgozom, ami nagy érdeklődésre adott számot nála. Legalábbis akkor úgy tűnt, szóba is került, hogy szeretné megnézni a számítógépem, fel is hívtam hát magamhoz, de gondolom, azt már tudjátok, Kedves Olvasók, hogy ezután hogyan is alakult az este. Valóban meg is nézte a számítógépem, ahogy állt az állványon idehaza, az más kérdés, hogy be sem kapcsoltuk de a történet ezen része már nem publikus. Ezután csaknem két hónapig jártunk 2003. október végén szakítottunk rajtunk kívülálló, itt szintén nem publikus történések miatt. Ezután sokáig összetört szívvel éltem, egy világ omlott össze bennem, úgy éreztem, életem egy jókora. Darabját veszítettem el de szerencsére erőt adott a Crystal iránti szeretetem, a rajongásom, s persze a Zenekar irántunk tanusított szeretete. Irántunk, rajongók iránt, s így könnyebb volt átvészelni életem e nehéz időszakát. 2003. november 5-én, szerdán este volt az első olyan Old Mans es koncert, melyre egyedül mentem már el, mert előtte az augusztusi megismerkedésünket követően minden második héten szerdán este együtt mentünk le a Pubba a Crystal koncertjeire. Persze ezután sem voltam egyedül a koncerteken, legföljebb egyedül mentem el oda, illetve egyedül jöttem haza onnét, de utána sok-sok jóbarátra, ismerősre tettem szert, miután függetlenné váltam. Ilyen jóbarát, ismerős Berta is, akivel épp ma három éve, 2003. december 17-én ismerkedtem meg, az év utolsó ottani Crystal-koncertjén.
Szívesen emlékszem vissza arra az estére is, mikor Bertával megismerkedtünk. Akkoriban sok írásom olvasta a Crystal akkori hivatalos Weboldalán lévő Üzenőfalon, azok alapján kezdtünk el emailezni még azév őszén, majd egy általam emailben küldött fényképemről ismert meg engem, s jött oda hozzám azon az estén. Sokat mesélt a Zenekarral kapcsolatos élményeiről, hogy ő már 2001. október 14-e óta jár a koncertjeikre, s már a második alkalommal tudták a nevét, s szívükbe zárták őt Tibiék. Ahogy az én nevem is tudták már a második alkalommal, s talán engem is szívükbe zártak. S a véletlen műve volt, hogy aznap este Tibiék is nosztalgiáztak a koncerten: kivetítőn régi fényképeket mutogattak, nézegettek, melyeket egy laptopon hoztak magukkal a koncertre. Régi csecsemő- és kisgyermekkori képeik, melyeken maguk is jókat nevetgéltek, mosolyogtak, derültek. Bertával való barátságunk pedig azóta szinte töretlen persze voltak nézeteltéréseink, félreértéseink, de talán minden botláson túl lehet, és túl kell lépni, és tudni kell megbocsátani egymásnak.
Jó volt erre visszaemlékezni ma, három évvel megismerkedésünk után. Ma a Parlamenthez mentünk, szerettük volna meghallgatni többek között Tibiék a Parlamenti Karácsony keretében rendezett koncertjét is, ám a helyszínen kiderült, csak meghívóval lehetett bejutni a Parlamentbe. Így ma délután Crystal-koncert helyett egy kellemeset beszélgettünk. Berta ragaszkodott hozzá, hogy lessük meg Tibiéket, amint bemennek a Parlamentbe, jómagam nem láttam őket, de ő viszont látta is őket bemenni, meg elmondása szerint Tibi még integetett is nekünk. Ez úgy nagyjából délután három óra tájban történt, mivel Tibiék fellépése az előzetes hírek szerint 15:10 kor kezdődött. S mialatt odabent határon túli-, állami gondozott- és fogyatékossággal élő gyermekek örülhettek a szép ünnepségnek ahogy ezt a Magyar Televízió Híradójának este 19-es összefoglalójában láthattuk -, mi ezalatt sétálgattunk, beszélgettünk a Kossuth téren. Szinte teljes csend volt körülöttünk, a Parlamentet őrző biztonságiakon kívül alig volt egy-két arra járó-kelő ember. Berta szerette volna megvárni Tibiéket, amint kijönnek, hátha újra láthatjuk őket. Jómagam már indulni akartam egy fedett helyre, mivel kicsit kezdtem fázni, és a havaseső is eleredt. Végül úgy háromnegyed négy tájt csak Tibiék kocsiját láttuk elsuhanni a rakparton a Margit híd irányába, aztán elindultunk, vissza a 2-es metróba. Elmentünk a Nyugatihoz, a Westendben egy gyorsétterembe, ahol menüt és sajtburgert ettünk, meg ittunk egy-egy presszókávét, Berta még egy narancsos üdítőt is, miközben jól kibeszéltük magunkból a hétköznapi dolgokat, problémákat, s persze a Crystalhoz, és egy másik kedvenc Zenekarhoz, a Zanzibarhoz fűződő élményeink is terítékre kerültek a finom uzsonna mellé. Már vagy háromnegyed hat lehetett, mikor elindultunk hazafelé, Berta a Kőbánya-Kispesti metróvégállomás felé, én pedig a Deák tértől ahol útjaink elváltak - az Astoria felé.
és mit is tehetnék még hozzá mindehhez drága Berta, köszönöm, hogy a barátod lehetek, szívből kívánom, hogy maradjon is meg így mindörökre!
