HAJNALI FÉNY

Ezúton szeretnék nyílvánosan is köszönetet mondani Flamich Máriának és Hoffmann Ritának, valamint valamennyi közreműködőnek, úgy, mint az Ungária Zongoranégyesnek, Berta Edinának, Márkus Norbinak (és inkább nem folytatom, nehogy valakit kihagyjak véletlen) az elmúlt vasárnap esti „összhang" koncertért, amelyben részünk lehetett a Művészetek Palotájában. Előadás előtt kb. fél órával értünk oda Melindával, eleinte szomorkodtam egy kicsit, hogy olyan kevesen voltunk, a koncert első félidejében voltak foghíjak az első sorokban, melyet a második rész előtt néhány, korábban máshol, valószínűleg fent ülő igyekezett megtölteni, így egy kicsit nagyobb volt az Összhang a nézőtéren, hogy stílszerű legyek. Végül aztán szép számú hallgató gyűlt össze, az egyes művek végén, főképp a második részben, a vége felé már vastapssá erősödött tapsorkánból lehetett következtetni, hogy azért szép számmal gyűltünk össze erre a jó kétórás koncertre. Nem szokás műveket meg előadókat kiemelni, nem is igazán lehet, nekem is tetszett az egész, úgy, ahogy volt. Profi színpadtechnika, műsorvezetők Hoffman Rita és Szalóczy Pál rádióbemondó személyében, változatos, többféle korszakból való művekből összeállított, könnyen emészthető, slágeres, dallamos műsor. Mégis volt egy pár mű és előadó, akik alatt nehéz volt fenéken maradni, annyira kedve lett volna az embernek ritmusra járni, ilyen volt pl. a Márkus Norbi által elkövetett Gerswin átirat, amelyre az addig félig relaxált állapotban lévők is biztosan feleszméltek, vagy Berta Edina és Németh Tamás által előadott Weiner Leó-szerzemény, a „Rókatánc", vagy az Ungária Zongoranégyes által játszott „Mici cica polka", vagy a ráadásként felcsendülő Chachaturjan-szerzemény, a „Kard-tánc". A melankólikusabb, relaxálóbb művek közül pedig szerintem egyértelműen Debussy „Az elsüllyedt katedrális" című műve vezette a listát, amelyben a zongora egy hatalmas templomi harangzúgást imitált, szinte láttatva az emberben a templom düledező tornyait. Eddig a zenei része a történetnek, a nemesebb része pedig, amiért ez a koncert elhangzott, hogy közelebb hozza vak és látó embertársainkat, remélhetőleg ez sikerült is, és minél több látó emberben fogalmazódik majd meg az, hogy nekünk is van valamilyen belső világunk, manapság még mindíg elég gyakran szokás világtalannak nevezni (és így is kezelni) a látássérülteket, bízom azonban abban, hogy egy-egy ilyen produkció mind jobban bebizonyítja éplátó embertársaink előtt e szó helytelen és pejoratív használatát, s változtatja meg társadalmunk értékformálását. Örültünk, hogy ott lehettünk, köszönjük Nektek! További sok ilyet még, üdvözlettel,