Amikor közel 5 éve bekerültem a Civil Rádióba talán valamikor a bemutatkozásom alkalmával meséltem erről, Kedves Olvasók -, akkor Horváth László, Handycap című műsorunk házigazdája, korábban a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége szakújságírója azzal a nem titkolt szándékkal vitt be bennünket, néhány sorstársammal együtt, miután látott, hallott minket a Nonprofit Média Központ Alapítvány által indított médiaismereti tanfolyamon, hogy a Civil Rádióban fontos téma a fogyatékosügy, a szociálisan hátrányos helyzetűek élete. Egy sérült, hátrányos helyzetű emberekről szóló műsort azonban igazán hitelesen csak olyan emberek tudnak készíteni, akik maguk is részesei, érintettjei ennek a helyzetnek. Így jött az ötlet, hogy mi bekerüljünk. Ezen ötlettől vezérelve született meg 2004. márciusában az első olyan Handycap adás, melyben a mi gyakorlóanyagaink is hallhatók voltak, amikor még egymással készítettünk interjúkat, hogy a Civil Rádió Hallgatói is hiteles képet kapjanak a mi életünkről. Sajnos ezen felvételek talán már meg sincsenek, és jelenleg én vagyok az egyetlen testi fogyatékossággal élő szerkesztő-műsorvezető a Rádióban a technikusok más kategóriába tartoznak, hiszen ők a vezérlőhelységben dolgoznak -, általam ma is bárki hiteles képet kaphat rólunk, a velünk kapcsolatos dolgokról. Én ebben a Rádióban abszolút otthon érzem magam, mint egy családtagként, eszemben sincs változtatni ezen, vagyis, hogy felhagyjak ezen hivatással. Igaz, őszinte emberekkel, Barátok, Kollégák vesznek körül, akiktől egyaránt kapok hideget, meleget, függően a műsoraim tartalmától, technikai részétől. Vagyis ha valamelyik műsorom időnként hagy maga után kívánnivalót, akkor azonnal őszintén megmondják azt, és segítenek abban, miben, hogyan tudok, kell változtatni. Ám ha egy adott műsor jól sikerül, akkor jön a jól eső dícséret, tetszésnyílvánítás is. Ez utóbbi történt akkor is, amikor mint ma kiderült számomra a múlt hét szerdán délután adásba került a június 4-i főzőcske-műsorunk is, melynek jónéhányan szereplői voltunk, de a felvételt én készítettem.
Sokat gondolkodtam azonban azon egészen a mai napig -, hogy vajon minek köszönhetem ezt az őszinteséget, ezt az elfogadást? Mert az nyílvánvalóan egy dolog, hogy rendes emberek vesznek körül, de azért nyílván egy adott közösségben az is sokat számít, hogy én hogyan viselkedem, illetve talán sokan végig sem gondolják, hogy egy-egy testi fogyatékos ember viselkedése, nyitottsága mennyire befolyásolja a hozzá közeledő ép embereket. Én egyértelműen arra szavazok, hogy minden csak rajtunk múlik. Szerintem a legszőrösszívübb emberrel is meg lehet értetni a mi helyzetünket, el lehet fogadtatni a másságot, ha normálisan tudunk viselkedni, viszonyulni, alkalmazkodni a környezetünkhöz, kezdve a családtól akár az utcán át a munkahelyig. Na persze azért nagyritkán találkozom olyan emberekkel is főleg az utcán -, akik kevésbé értenek meg minket, fogyatékosokat. Én ezt egyértelműen a tudatlanságnak, az ismeretek hiányának tudom be. Ma azonban egy érdekes választ kaptam erre egyik új Kolléganőmtől, akit mára már nyugodtan nevezhetek akár Barátomnak is: Szuhai Nórától, aki amellett, hogy újságíróként dolgozik, életterapeutaként igyekszik néhány életvezetési jótanáccsal is szolgálni a hozzá fordulóknak. Ma délelőtt nála voltam, és vele készítettem egy rövid interjút, melyet augusztus 20-i Fillagória adásunkban adok majd le, mivel az Ünnep alkalmával kevés élő műsor lesz a Civil Rádióban, sokan inkább pihenéssel, szabadidős tevékenységgel, bulizással töltjük majd el e jeles napot. Mivel önkéntes a munka, így amennyiben van előre gyártott műsoranyag, nem kötelező élő adásba bemenni, noha a fentiek alapján egyértelműen kitűnhet, hogy szeretek bent lenni, de így legalább az ünnepi alkalmat, az esti bulizást sem kelll kihagynom. Szóval ma egy érdekes interjút készítettem, sok érdekességet tudtam meg Nóráról, és az ő fogyatékosok és épek viszonyáról alkotott véleményéről. Nem sokkal fél tíz után találkoztunk az Örs vezér téri metróvégállomásnál, mivel Nóra annak közelében lakik egy csendes, parkos, zöld övezeti zuglói lakásban. Az úton odafelé, mert hogy ő ajánlotta fel lakását az interjú elkészítéséhez, illetve, hogy elém jön, és elkísér hozzájuk, elkezdtünk beszélgetni, úgy, mintha ezeréves barátok lennénk. Szóba került, hogy mivel foglalkozom, mit csinálok, főleg ebben a Rádióban. Erre kezdte el mesélni azt, hogy szerinte az épek miért nem mernek közeledni a fogyatékosok felé, mire én egyértelműen a már fent említett viselkedési dolgokkal kezdtem érvelni. Mire ő, hogy nem ezért, hanem azért, mert sokan félnek a fogyatékosoktól. Félnek azért, mert egyrészt nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, félnek egy vak-, egy mozgássérült ember látványától, másrészt pedig félnek attól, hogy szembe kell nézniük azzal a helyzettel, a tudattal, hogy bizony ők is kerülhetnek hasonló helyzetbe. Méghozzá bármikor! És ez itt a lényeg. S talán azért is van ez, mert sokan attól félnek, hogy egy fogyatékos embernek szeretetet, segítséget kell adni, és ezekből soha nem elég, mert hajlamosak vagyunk méricskélni, s ha egyszer adunk valakinek, akkor az a valaki legközelebb elvárja tőlünk ugyanezt, aztán ha másodszor is adunk, akkor harmadszor is, míg végül függővé válunk tőle. Erről ezután már az interjúban is beszélgettünk. Nóra említette, hogy az elfogadás kulcsa az a fogyatékos ember iránti tisztelet, hogy Te annak ellenére, hogy ilyen vagy, így tudod élni az életed, meg egyfajta hálaadás, hogy De jó, hogy nem én vagyok ebben a helyzetben erre én egy provokatív kérdéssel reagáltam, miszerint: Akkor ezek szerint egy picit önzőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki egy sérült embert elfogadjon? mire Nóra, hogy ez nem önzés, hanem az, hogy tisztában kell lenni azzal, hogy bárki bármikor kerülhet hasonló helyzetbe. Így végül aztán e köré épült az egész beszélgetés, Nóra kérése ugyanis az volt, hogy inkább erről beszéljünk, mert saját magáról nem szeret beszélni, mert ebben a ténykedésben, életformában, amit ő képvisel, nem magát tartja fontosnak, hanem azt az üzenetet, értéket, amit képvisel, ahogy én sem azért rádiózom ahogy ő fogalmazott -, mert sztárolni akarom magam, hanem, mert valamit szeretnék közvetíteni, átadni a Hallgatóknak. Az egy dolog, hogy az életterápiában általa tudnak meg bizonyos dolgokat a hozzá forduló emberek, és a Civil Rádió Hallgatói is általam ismerik meg a fogyatékosok életét, de nyílván az én esetemben sem magam, hanem az általam közvetített üzenet a lényeg. Ez pedig így is van, ezért teljes mértékben egyet is értek Nórával, így ezt igyekeztem tiszteletben is tartani.
Sokat kaptam tőle, nem sokkal fél egy után indultam el egy jó erős feketét követően, amely feketekávéban benne volt az a szeretet, az üzenet, amit ő képvisel, az egész megjelenése, a hangja, az egyénisége, amelyből sugárzik az emberek iránt érzett szeretet, melynek remélhetőleg Hallgatóink is részesei lesznek idén augusztus 20-án szerdán este 19:30-kor. Odafelé az Örs vezér téri metróvégállomástól gyalog mentünk, visszafelé azonban nem mentünk el odáig, mivel én telefonos munkahelyemre, a Hungária körúton lévő M3 Business Centerbe mentem, így Nóra elkísért a Kacsóh Pongrác út irányába tartó 3-as villamos megállójába, és a találkozás végén egy igazi baráti ölelés, és két puszi volt az üzenet számomra, hogy bármikor számíthatok rá, ha jótanácsra van szükségem. Ezért örök köszönetem és hálám, és az interjúért is
