A tegnapi nap - hát hogy is mondjam, Kedves Olvasók - rendesen bővelkedett ám izgalmakban.
Miután vasárnap este kaptam egy mailt egyik Kollégámtól, hogy egy másik, hétfőn délelőttös Kollégám megbetegedett, így főállású munkahelyemen beugrottam délelőttre. Aztán egy gyors munkahelyi ebéd, majd gyors hazautazás, idehaza fürdés, majd egy gyors átöltözés, majd írány a Civil Rádió stúdiója, ahol este 18 órára egyik kedves Kolléganőm, Bieber Mária érkezett, aki főállásban a Budapesti Gyengénlátók Általános Iskolájában napközis nevelőtanárként, hitoktatóként dolgozik, mindemellett pedig néhány ifjú tehetséggel karöltve iskolarádiót üzemeltetnek. Most pedig eljöttek "mustrálni" a Civil Rádió stúdióját, hogy milyen is egy valódi rádióstúdió. Nekem jutott a hálás feladat, hogy három ifjú Hölgy és három ifjú Úr (hatodik- és hetedik osztályosak) beülhetett mellém a süketszobába, és megmutathattam nekik a helységet, s beavathattam őket életünk, munkánk rejtelmeibe. Na persze mindenre azért nyílván nem maradt időnk, de a lényeget mindnyájan megtapasztalhatták, gyakorlatilag élő adás híján - ezt leszámítva - hallhatták saját hangjukat, felvétel készült, mégpedig egy villámriport életútjukról, iskolarádiós tevékenységükről - szándékaim szerint ez egy későbbi "Fillagória" adásban hangzik majd el. Mármint a közel egyórás felvételből egy szűk félórásra megvágott anyag, közben egy összekötő zeneszámmal. Külön öröm volt számomra, hogy mikor megérkeztek, egyik technikus Kollégám, Barkóczi Dávid épp egy zenei oktatóanyag utolsó simításán dolgozott, s egyik ifjú Kolléga, Áron a stúdióba érve máris megállapította, hogy az épp elhangzott zeneszám alapja (mert hogy csak a basszus- és gitárszekció volt hallható) C-dúrban szólt. Majd gyors eszmecsere arról, hogy mindkettőnknek abszolút zenei hallása van - aztán irány a süketszoba!
Aztán este háromnegyed nyolc körül elköszöntem az egybegyűlt ifjú Reménységektől, örömmel konstatálva, hogy néhány közülük - legalábbis Áron biztosan - egyszer még rádiós lesz, akárki meglátja (vagy inkább meghallja, ahogy ott is fogalmaztam). Viszont rám várt még egy igen hálás feladat, és számomra nagy megtiszteltetés: eleget tenni Franyó Zsolt azon meghívásának, miszerint a Budapest TV 21:40-kor kezdődő "Mentőöv" című műsorának egyik vendége voltam. Úgyhogy irány a 2-es metró, majd azzal a Keleti pályaudvar, majd onnan a 24-es villamossal az egykori Ganz MÁVAG épülete, ahol ma a Budapest TV stúdiói működnek. A hajdan volt gyárépület imitt-amott még - éplátó embertársaim szerint - még emlékeztet a hajdani öntödékre, szerelőcsarnokokra, de azért egy bizonyos részében már dupla faajtókkal elszigetelten már egy teljesen más világ, egy illúzió tárul a szemlélődő elé. Furcsa volt látni ezt a különbséget, ugyanakkor inkább érdekes összhatás volt. Ott este 21 órakor találkoztam Szörényi Tibi Barátommal, Kollégámmal, majd hamar elszállt a maradék félóra, amikoris aztán irány az adáslebonyolító stúdióval szembeni helység, ahol egy kis púder az arcunkra, hogy a keletkező verejték miatt ne csillogjon arcunk a reflektorok és a kamerák kereszttüzében. Majd pontban a meghírdetett időben kezdetét vette az adás, négy vendég, három téma, rákszűrésről, dohányzásról, illetve annak káros mellékhatásáról illetékes szakértőkkel, köztük második témaként a Civil Rádió és a Handycap. A stúdió két hatalmas, egyenként vagy harminc négyzetméteres helységből áll: egyik egy inkább - a Mézga-családból jólismert - űrhajóra emlékeztető helység a vezérlőhelység, óriásmonitorokkal, elöl pedig egy hatalmas kezelőasztallal, melyhez lépcsősor vezetett fel - míg a másik maga az adás helyszíne, melynek egyik szegletében négy neoncsövekből épített tejfehér hasáb, előttük két mentőöv - stílszerűen igazodva a műsor címéhez -, köztük a beszélgetőpartnerek. A díszlet, amely ténylegesen látszik az adásban, alig hat négyzetméter volt, a helység többi részében félhomály, mint egy hatalmas moziteremben, ahol kamerák, kontrolltévék, kábelrengeteg, na és köztük az épp adáson kívül várakozó vendégek, akik az egyes beszélgetések közti másfél perces társadalmi célú hírdetések vagy reklámblokkok alatt a kis fotelkákkal, melyeken ülnek, gyorsan cserélődnek, egyik oldalon az egyik ki a díszletből, míg a másik oldalon a sorra kerülők be a díszletbe. Majd a kontrolltévé elhallgat - vége a reklámblokknak, és kezdődhet a beszélgetés. Így történt ez most is. Nekünk semmi más dolgunk nem akadt, mint hogy úgy beszélgessünk Zsolttal, a műsor Házigazdájával, mint ha nem is egy tévéstúdióban ülnénk. Nem kellett foglalkoznunk sem reflektorokkal, sem kamerákkal, minden operatőr és technikus szinte előre beprogramozott robotként mozdult a kellő időben, tették erre-arra a kamerákat, forgatták a megfelelő irányban, hogy minden képkocka a helyén legyen, nekünk csak a beszélgetésre és partnerünkre, vagyis egymásra kellett koncentrálnunk. Miközben a saját hangunkat is csak belső hallásunk következtében lehetett érzékelni, mivel annyira vastag hangszigetelés borítja a stúdió belső falát, hogy az minden hangot elnyel. Érdekes hatás volt ez, amolyan "Földön kívüli érzés" fogott el. A beszélgetésben - amely 13 perces volt - szó volt - természetesen egy gyors bemutatkozást és rövid önismertetőt követően - a Civil Rádióról és a "Handycap" -ről, az integrációról, az esélyegyenlőségről, mely témákra - ahogy az adásban is mondtam - három-négy "Mentőöv" -adásidő is kevés lenne. S hogy miért is dolgozunk mi ott, társadalmi munkában, s nem fizetségért? Erre válaszom csak annyi volt, hogy mi is fizetségért dolgozunk, s nem ingyen, ahogy azt egyesek gondolják, én ugyanis nem szeretem ezt a kifejezést. Mégpedig azért, mert bár nekünk nem Forintban fizetnek, viszont az a fizetség, ha egy-egy általunk leadott műsor, anyag, téma meghallgatásra talál, s ezzel sikerül letennünk egy-egy követ az integráció útjára. Erre Zsolt következő, erre irányuló kérdésére reagálva elmondtam: Igen, úgy gondolom, jó úton haladunk efelé, persze sokminden rajtunk, sérült, hátrányos helyzetű embereken is múlik, nem csak az épeken, hiszen nekünk magunknak is nyitottnak kell lennünk a társadalom felé, ha elvárjuk, hogy a társadalom is nyitott legyen felénk, és befogadjon minket, és elismerjen teljesértékű tagjainak. Sajnos technikai okok miatt Liling Tamással nem tudtuk felvenni a kapcsolatot - így ketten vettünk részt az adásban.
Majd gyors helycsere, aztán hipp-hopp, elszállt az a negyven perc, és máris kint találtuk magunkat eme illúzióból, ismét a régi gépgyár épületében, annak hideg, rideg folyosóin, majd még egy darabig együtt mentünk Tibivel, aztán a 24-es villamos megállójában búcsúztunk el egymástól.
Kedves Zsolt - mégegyszer szeretném Neked és kedves Munkatársaidnak megköszönni eme lehetőséget, hogy nyílvánosságot kaphattunk a Budapest TV-n keresztül, annak jóvoltából! Munkátokhoz további sok sikert, erőt és jó egészséget kívánok magam és Tibi Barátom, Kollégám nevében is nagy-nagy szeretettel és tisztelettel!
