Az idei augusztus 20-i Szent István-napi ünnepségek aztán bővelkedtek izgalmakban.
Délután fél kettő után pár perccel találkoztam két kedves Hölgy-barátommal, Ancsival és Bertával a 2-es metró Deák Ferenc-téri állomásánál, ahonnan irány a pesti alsórakpart, annak is az Erzsébet-híd Lánchíd közötti szakasza, ahol már javában zajlottak az ünnepi események. Egy ott felállított színpadon épp egy albán-, illletve görög népzenét játszó csapatot hallhattunk. Ezután a Best of Danubius, a Danubius Rádió néhány műsorvezetőjéből, többek között Rákóczi Ferenc szólógitárosból, Búza Sándor billentyűsből és Garami Gábor dobosból álló zenekara játszott el néhány régi- és új slágert, melyek eredeti változatát egyébként e Rádió rendszeres hallgatói is gyakran hallhatnak.
Ezután a Crystal következett, ismét egy felejthetetlen hangulatú koncerttel, újabb gyermekszereplőkkel, akikkel Tibi egy kis rögtönzött produkciót adott elő, pl. A Sosem múlik el refténjét, vagy a méltán közkedvelt, s Tibiék által nem is oly ritkán játszott Vuk című mesefilm főcímdalát. Koncertjük végén pedig a már szokásos LGT-s blokk, és a Kell hogy várj című dal is helyet kapott ezzel búcsúztak. Ezután Roy és Ádám következett, mialatt mi a színpad háta mögé mentünk, egy ideig a 2-es villamos pályáját követve egy alagúton át az Erzsébet-hídhoz mentünk, ahol ekkor még javában zajlott a műrepülőverseny több nemzetközi pilóta részvételével. Eddig, illetve ekkor még az Égiek kegyesek voltak hozzánk, derült volt az idő, árnyékban lehetett volna talán 35 fokot mérni, így nem csoda hát, hogy rendesen fogyott a sör, az ásványvíz és a cola. Jómagam is legúrítottam egy korsó sört még Tibiék koncertje előtt, majd egy pohár colát már a műrepülőverseny alatt. Ezután mentünk le egészen a Duna árterébe, ahol mindnyájan lázasan vártuk az este 21 órakor kezdődő tűzijátékot, mely idén is az augusztus 20-i ünnepségsorozat záró eseménye, s fénypontja kellett volna, hogy legyen
Ezúttal azonban sajnos nem így történt. Legalábbis, ami az ünnepség fénypontját illeti. Nemsokkal este 21 óra után ugyanis, amikoris már vagy öt perce gyönyörködhettünk a remek pirotechnikai kompozíciókban, pillanatok alatt esni kezdett az eső, villámlani kezdett, majd orkán erejű, akkori becslésem szerint vagy 120 km/h-s szél támadt, sátorbódék repültek, kavicsnagyságú jégdarabok estek először merőlegesen, majd felvéve a szélirányt, száguldottak a levegőben. Addigis már folyamatos volt az üdvrivalgás, ováció és a sikoltozások, melyek akkorra már pánikhangulatba csaptak át, és a körülöttünk lévő emberek fejvesztve rohanni kezdtek először a hidak, később pedig már kerítéseken, kordonokon, sorfalakon át mászva az ártér fölötti belső területekre, a belváros utcái felé. Néhány perc alatt valóságos katasztrófahelyzet alakult ki a fővárosban, főképp a rakpartokon, az egész területen nem volt közvilágítás, néhány percre sötétségbe is borult minden. Hála azonban a tűzijáték szervezőinek, akik még eztán sem hagytak alább a már készenlétbe állított rakéták kilövésével, így amikor mindkét hídon egyszerre bontották szirmaikat a rakétavirágok, azok fényétől szinte hajnali fényesség keletkezett, így nagysokára sikerült kimenekülnünk az ártérből, melyet az alig negyedóráig tartó vihar bokáig érő vízzel teli kacsaúsztatóvá változtatott, melyben lábaink között szétrepült áruk, étel-ital, üvegek, fejvesztve menekülés közben elhagyott mobiltelefonok, cipők és mindenféle egyéb tárgyak úsztak. A csatornák nem tudták elnyelni a hihetetlen özönvizet, így az egyik alagút bejáratánál kanálisszag bűze csapta meg orrunkat, Valószínűleg az Erzsébet-híd pesti hídfőjéhez érhettünk. Itt azonban utunkat állta valami rácsféle, így a közel félezres embertömeg, melybe magunk is elvegyültünk, kénytelen volt visszafordulni a lánchíd irányába, és továbbra is a természetfeletti erőkkel szembeszállva, és Szent Péterhez imádkozva próbált meg egérutat nyerni, lehetőleg valamelyik közelben lévő metróállomás felé. Mi először egy talán szálloda pincéjénél találtunk menedéket, egy kis alagúton át - melyben alig halvány narancssárga lámpa fénye derengett jutottunk ki valahol a Deák Ferenc-tér környékére, ahol először jól eltévedtünk, így végülis a Vörösmarty-téri metróállomáson tudtunk a föld alá menekülni, ahol már tucatnyi rendőr és közel félezres tömeg próbált meg helyet találni magának, utóbbiban mi is megpróbáltunk helyet préselni magunknak, s beszállni egy éppen bentálló, mint később kiderült, kiszálló oldalon lévő metrószerelvénybe. Beszálltunk, és miután elindult a szerelvény, kis idő, talán fél perc lassú gurulás után megálltunk az alagút mélyében. Itt szerencsére már nem volt pánikhangulat, az emberek viszonylag nyugodtan várakoztak, tudván, innentől már talán mindnyájan biztonságban és épségben hazaérünk. Majd közel ötperces várakozást követően láttuk, amint egy másik szerelvény érkezik a mellettünk lévő vágányra, majd a mi szerelvényünk elindult visszafelé, ám nem állt meg a Vörösmarty-téri állomáson. Ekkor derült ki, hogy állítólag a felszálló oldalon lévő állomásrészbe befolyt a víz, így a kivezényelt rendőrök már amúgyis a kiszálló peronra terelték a tömeget, s így ez a kis pihenő nem volt más, mint az alagút belső végében lévő kitérővágány , amelyre begurultunk, s meg kellett várnunk egy másik szerelvényt, hogy aztán a mienket át tudják irányítani a már jó irányba tartó vágányra. Rövidesen, kb. két perc múlva már a Deák Ferenc-téren voltunk, Berta ekkorra már elvált tőlünk, ő ugyanis a Moszkva tér irányába tartott Nagymamájához, mi pedig ketten maradtunk Ancsival, igaz, Bertától már a kisföldalattiba történő beszállásunkkor elbúcsúztunk. Javasoltam Ancsinak, hogy jöjjön fel hozzánk, mivel rákoskeresztúron lakik, és az ugye ilyen időben elég kellemetlen hazaút lenne, még viccelődtünk is, hogy biztosan én rendeltem meg ezt az időt, hogy a Jóisten azt akarja, hogy jöjjön fel hozzám, mivel én már amúgyis mondogattam neki egész délután, hogy minek megy ilyen messze haza ilyen késő este, mert már akkoris azon izgult, hogy a tűzijáték után mindenképpen el kell indulnia ahhoz, hogy hazaérjen, és sajnos nem tudja megvárni a nagyszínpadnál még eztán fellépő Irígy Hónaljmirígy Zenekart melynek koncertjét nyílván jól el is mosta a rettenetes, számomra eddig csak katasztrófafilmekben és Híradókban, távoli földrészek viharairól szóló jelentésekben látott ítéletidő. Hát sajnos azonban a Jóisten lám elég furán fejezte ki akaratát, ennél bizony kedvesebb formában is előadhatta volna Szóval azt azért mindketten megállapítottuk, hogy ezt azért kihagytuk volna. Ráadásul Ancsi eleddig most volt másodszor kint a rakparti tűzijátékon, valamikor nagyon régen, még egészen kisgyermekkorában volt kint szüleivel, de arra már alig emlékszik, tehát azt is hozzátettük, hogy akkor ez most számára örök emlék marad életünk végéig emlékezetes nap lesz ez mindnyájunk számára. A Deák Ferenc-térnél ismét tucatnyi rendőr, akik valóságos felszíni forgalomirányítással, síppal és karjelzésekkel próbáltak segíteni az egyébként viszonylag nyugodtan közlekedő, ám közel százezres embertömegnek a biztonságos továbbhaladásban. Az állomáson több percig veszteglő metrószerelvények, birka türelmű járművezetők vártak a tömeg cserélődésére, annyian voltunk, hogy még olyan is vlt, aki a cipőjét hagyta el, és lépést nem lehetett tenni anélkül, hogy valakihez ne dörgölőztünk volna. Egy megálló az Astoria, innen alig öt percre lakom, a Kazinczy utcában, egy százéves körfolyosós társasház belső udvarának második emeleti lakásában. Ancsi tehát feljött hozzám, de épp csak annyi időre, hogy kiöntse nyári vászoncipőjéből a vizet, még száraz zoknit sem fogadott el tőlem, mondván, nincs értelme a vizes cipője miatt átvenni, mert úgyis vizes lesz. Felhívta Édesanyját telefonomról, - mert az övé teljesen lemerült -, hogy akkor most indul, megbeszélték, hogy elé jönnek kocsival a 2-es metró Örs Vezér-téri végállomásához. Visszakísértem hát őt az Astoriához, aztán miután hazaértem, s épp a Magyar Televízió Híradójának rendkívüli kiadását hallgattam, melyben immár három halálos áldozatról és több, mint 240 súlyos sérültről számoltak be, Ancsi hívott Édewsanyja mobiltelefonjáról, hogy ő is, és Berta is épségben hazaértek, illetve Berta a Nagymamájához. Most, hogy e bejegyzést írom, így hajnal fél négy felé, még most is a tegnap este hatása alatt vagyok, és nem tudok napirendre térni fölötte. Ráadásul a Híradóban még arról is beszámoltak, hogy Dobson Tibor, az Országos Katasztrófavédelmi Központ veeztője, illetve a Központ munkatársai másfél órával a vihar Budapestre érkezése előtt pontos tájékoztatást kaptak az Országos Meteorológiai Szolgálattól, hogy időben tájékoztatnitudják a tűzijáték szervezőit a vészhelyzetről tehát valakit komoly felelősség terhel azért, hogy nem fújták le az esti tűzijátékot Mindez persze egy sovány vígasz az árván maradt családoknak, akiknek hozzátartozói odavesztek a Lánchídnál, leszakadt reklámtáblák és kidőlt fák áldozataként. Mindenesetre azért megköszönhetjük az Égieknek, hogy Barátaimmal együtt épségben hazaértünk, remélem, a többieknek, s a fellépő Művészeknek is szerencsés volt a hazafelé vezető útjuk...
