Tegnap, február 3-án jeles nap volt a Crystal Zenekar házatáján. A Zenekar "csendes társa", aki ugyan a színpadon keveset szerepel, "csak" vokálozik, időnként énekel, a stúdióban viszont ő a technika angyala, akinek köszönhetően a Zenekar úgy szólal meg, ahogy megszólal - nos, ő az aki - lehet, hogy - koktélkeverésben is jártas, meg időnként talán a fakanalat is a kezébe veszi, hogy a rántást keverje, de egy biztos, hogy keverni azt nagyon tud! Ha a konyhában nem is, a stúdióban! Ő Kasza Gábor! Kasza Gábor, aki tegnap - és ez nem meglepetés-költemény - tegnap 32 éves lett. Szívből gratulálok, és sokszor ennyit még - szeretettel!
Aztán este az IWIW-en - micsoda véletlen - megjelölt életem első nagy szerelme, a szőke Istenség, akit a Crystal Zenekar, azon belül is Lajtai Kati és Kasza Tibi segített át az élet nehézségein, visszaadva neki az elveszettnek hitt földi reményt, aki maga is egy földi remény volt számomra - aztán az élet mégis úgy hozta, hogy elfújta őt a szél, én meg engedtem, hát fújja el a szél, addig szóljon a hangom, amíg hozzá ér a könnyem! Ő Marietta, akitől nem csak az Old Man's Pub fénylett azon a meleg nyári augusztusi éjszakán, aki egy csillag volt a Kristálybirodalomban, hanem akitől az én lelkem is lángra gyúlt, aki nekem is fényt adott, és színt hozott az életembe, és értelmet adott akkori életemnek, és akinek neve számomra egybeforrt a Crystal Zenekar nevével - hiszen jónéhány közös dalunk is van a Zenekar első két albumáról. Igen! Ő Marietta, aki maga volt a gyönyör abban a picike meleg, füstös, félbarna pincehelységben, és fényesség, gyönyör volt ő az én életemben.
... És ma esti "Fillagória" adásunk sem volt véletlenektől mentes.
Böjte Csaba testvér január 24-én ünnepelte 50. születésnapját, ennek kapcsán szerettem volna interjút kérni tőle - ám egyelőre nem tudtam őt elérni telefonon, illetve emailben sem - sebaj, majd legközelebb. Szívesen megkérdeztem volna a "Nem adom fel" koncert kapcsán elért eredményekről, illetve az összegyűjtött támogatásból, a befolyt összegből történő árvaház-újjáépítésről, melyről korábban már meséltem, meséltünk Nektek. Sebaj, majd legközelebb, akkor is érdekes, izgalmas lesz ez a beszélgetés. Így maradt még egy másik téma a mai adásba: Victorné Erdős Eszter, korábbi "Pannon Példakép" Díjas, a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetője kéthete Bizseri Tamás Díjat kapott, mely Díjat a budapesti Bethesda Gyermekkorház 2004-ben elhunyt főigazgatójának emlékére alapítottak 2007-ben. Eszter viszont külföldön volt, ezért - mivel tőle is szerettem volna interjút kérni, emailben küldtem el e szándékom - válaszlevelében írta, hogy most épp külföldön van, de ajánlott maga helyett néhány érintettet, korábbi kliensét, jelenleg munkatársát - köztük Gönczi Gábort, akivel végülis sikerült felvennem a kapcsolatot még e hét kedden este - így vele készítettem egy rövid telefonos interjút műsorunk első felében, vele beszélgettem az általa elért eredményekről, illetve saját élettörténetébe is beavatott minket, mivel tíz évig maga is függő volt. Hogyan is lesz valakiből drogos? - tettem fel a kérdést, vagyis, hogy mi az, ami miatt egy fiatal úgy dönt, úgy érzi, hogy feltétlen a droghoz kell nyúlnia, ha nincs kút a reménytelenségből? Gábor erre azt válaszolta, hogy ez - ahogy egyébként én is fogalmaztam felvezetőmben - egyfajta tudatmódosító eszköz, vagyis, hogy az ember "kikapcsolja, vagy felkapcsolja a villanyt", hogy a teljes sötétségbe, vagy abból a világosságba kerüljön, hogy elfeledje a problémákat, hogy úgy érezze, nincsenek problémák. Ezt egy ideig lehet csinálni, csak aztán egy idő után az ember kénytelen rájönni - maga is képes volt ezt felismerni -, hogy egy idő után már csak tisztességtelen eszközökkel lehet beszerezni a szükséges mennyiséget, ami kezdetben "csak" napi 30-40 ezer Forint, de később ez akár több százezres nagyságrendű költség is lehet. Ezt - mármint a függőségbe való menekülést - sokminden okozhatja: családi-, lelki-, pszichés problémák, befizetetlen csekkek, számlák, tartozások, stb. S ha valaki egyszer elindul lefelé, akkor - ha fel is tud állni, ki is tud mászni 2-3 hónap alatt - sokáig együtt kell élnie a bűntudattal, hogy nincsenek barátai, senkije, egyedül marad, egyáltalán: a következményekkel. Gábor is és valamennyi érintett, és nem érintett, vagyis korábban függő, vagy éppen soha nem függő munkatársával együtt gyakran beszélget az érintettekkel, hallgatja meg problémáikat, és próbálnak meg segíteni másoknak, főleg lelki tanácsadással - de, mint mondta, sokszor az a baj, hogy az érintettek maguk sem tudják, hogy léteznek ilyen segélyszolgálatok - korábban ő maga sem tudta. Aztán egy barátja révén ismerte meg Esztert még 2003-ban, s mikor elment hozzá, Eszter úgy fogadta, hogy "Isten hozott... És komolyan gondolod?" - és Gábor komolyan gondolta, és mostmár 4 éve teljesen tiszta.
Ezt követően, rövid zene után egy újabb telefonos interjú - immár Salamon Beával, a Méta Zenekar vezetőjével, prímásával. Még adásunk előtt Szeli Dóra Réka, a "Hetedhét Oázis" Alapítvány vezetője hívott egy érdekes témával, egy különleges meghívót nyújtott át telefonon. A VII. kerület Kazinczy u. 21. szám alatt működő AKKU-ban, az Alternatív Kultúrális Közösségek Uniójában péntek esténként különleges, integrált táncházat rendeznek. E táncház lényege, hogy sérült-, testifogyatékos- és ép emberek, gyerekek és felnőttek együtt táncolhatnak. Ezen a héten pénteken, február 6-án például a Téka Zenekar kíséretében tartják soron következő rendezvényüket, mivel ez egy sorozat, melyet még idén januárban kezdtek, miután decemberben egy véletlen folytán találtak rá erre az intézményre. Mivel Dórától megkaphattam Bea elérhetőségét, így azonnal fel is vettem vele a kapcsolatot, s a Művésznő pedig örömmel vállalta is a beszélgetést mai adásun második felében. S ha valaki műsorunk február 11-i ismétlését hallja, és máshonnan nem értesült e lehetőségről, annak sem kell elkeserednie, mert utána is lesz, a tervek szerint minden pénteken módja, hogy ellátogasson oda! Illetve máshonnan nem értesül? Dehogynem! Hát főleg innen, ahol olvashattok is műsorainkról, azon túl, hogy a Civil Rádió honlapján az Archívumban is megtaláljátok műsorainkat, 2 hétre visszamenőleg, de természetesen le is tölthetitek őket.
Adásunk után pedig, útban hazafelé, épp a 47-es villamos megállója felé tartottam, még épp a kereszteződésnél voltam, mikoris valaki utánam szólt, mindjárt tegező formában, udvariasan rám köszönt, majd megkérdezte, hogy merrefelé megyek, mire mondtam, hogy melyik villamossal, melyik irányban, mire az Úriember felajánlotta, hogy szívesen elvisz egy darabon, mert épp látta, hogy pont a Fonóból jöttem ki - ő is onnan jött, mivel ott épp táncház volt, ahol épp a Téka volt a fellépő együttes. Az Urat Sándor Miklósnak hívják, jogász, vagyis távol áll tőle a média, de szívesen hallgatja a Civil Rádiót, még, ha ritkán is. Viszont kétszer is megkérdezte a nevem, ígérte, ezután igyekszik gyakrabban hallgatni Rádiónkat, és figyelni a nevem, a műsoraim, mivel út közben hosszasan beszélgettünk, és sokmindent elmeséltem magamról, illetve műsoraimról. Sohasem láttam, mégis, mintha ezeréves barátok lettünk volna, nagyjából hasonló korosztály, és egyértelmű és érezhető volt a jószándéka, hiszen ő is gyakori vendég nálunk a táncházakon. Látta, amint épp a Civil Rádió stúdiójából jöttem kifelé. Először mondta, hogy Pasarétre megy, meg is beszéltük, hogy ha a Móricz Zsigmond körtéren az Astoria felé tartó 7-es autóbusz megállójáig visz - de aztán mondta, hogy tulajdonképpen neki nem tart semeddig átmenni az Erzsébet hídon - így végülis a Puskin utca Rákóczi út sarkáig vitt, onnan jöttem gyalog hazáig... Nem győztem megköszönni, nem is tudom, mivel érdemeltem ki? Ki tudja, nem kérdeztem meg tőle, talán ő tudja. Ha másért nem, legfeljebb azért, mert ő így szeretett volna jót tenni, egy apró figyelmességgel. Miután én kiszálltam a Puskin utca sarkán, ő továbbhajtott, soha többé nem láttam, valahol a legközelebbi kereszteződésnél megfordult, visszafordult a Buda felé haladó sávba, aztán eltűnt az éjszakában... Ezúton is csak szeretném megköszönni ezt a gesztust, út közben ajánlottam neki e blogot, na meg persze a Civil Rádió honlapját, remélem, egyszer még találkozunk valahol...
