HAJNALI FÉNY

Kasza Tibit egyszer - még valamikor 2005. októberében történhetett - kiadója tárgyalni hívta, talán lemezszerződéssel kapcsolatban, már nem is tudom, de a lényeg nem is ez. Hanem, amiért érdekes e történet, hogy mialatt Tibi bent tárgyalt, valaki, egy hölgy, aki véletlen Tibi a Kiadó előtt parkoló - akkori - ezüstmetál Audiját összetévesztette barátja kocsijával, és mivel ez a valaki, ez a hölgy egy szerelmi történet, félreértés miatt haragudott barátjára, alaposan helybenhagyta a kocsi motorháztetejét. Ráadásul, hogy nyomot is hagyjon alapos munkájának, tűsarkú cipőjével adott a motorháztető fényezésének, rendesen összekaristolta, behorpasztotta - s csak, miután az Audi tulajdonosa, a Crystal Zenekar amúgy higgadt természetéről ismert frontembere, Kasza Tibi kiért parkoló kocsijához, vette észre Hölgyünk, hogy sajnos a bosszúállás sikertelen volt, mert nem volt barátja kocsijával végzett a Drága, hanem bizony Tibi e kocsi gazdája.

Tiborunk a látványtól elképedve pedig természetesen rögvest rendőrt akart hívni, miközben Hölgyünk erősen mentegetőzött, majd kis idő múlva a környező bokrok mögül előtűnt az RTL Klub "Kész átverés" című műsorának akkori nagyágyúja, Jáksó Laci! :) Eddig a 2005. október 13-i adásban látott történet. Arról már mi, Crystal-rajongók csak a bulvárpletykákból értesülhettünk, hogy valójában mi is történt a háttérben: hogy az egész kiadói tárgyalás egy jól megszervezett kamu volt, amelyben néhány interjúkérdéssel sikerült Tibit kellő ideig "távol tartani" az indulástól, kocsijától, mialatt egy lelkes, Audira specializálódott team lecsavarozta a kocsi eredeti motorháztetejét, amelyet eredetileg négy csavarral rögzítenek, majd egy másikra kicserélve elkezdődhetett a piszkos munka, a feladat pedig egyszerű volt - a végeredmény önmagáért beszélt ...

... alaposan helyben kelllett hagyni a kasznit. :) Miután pedig a humor nagyágyúja megjelent a "színen", és mindenre fény derült, vagyis, hogy az egész csak kész átverés, melyért Tiborunk néhány keresetlen szóval illette, nagy söszeölelkezések után minden a legnagyobb rendben volt. Hát ha ez a sokat - még engem is - látott kocsi mesélni tudna, melynek kényelmében nekem is volt részem pár évvel ezelőtt, amikoris CD-s rádióján én hallhattam elsőként a Crystal 2004. szeptemberében legújabb slágerét, a "Hajnali fény"-t... De meséljenek inkább e képek, meg ez a vidám kis történet! És hogy ne maradjak adós e történet után egy kedves gesztussal, kedves Tibi, Isten éltessen sokáig születésnapod alkalmából sok szeretettel! Jó egészséget, erőt, és sok remekművet még!

E hét végén még javában tart a tél, időnként derült idő volt, ugyanakkor időnként, elvétve itt-ott a hó is esett. Ennek ellenére a mi Baráti Körünkben derült vola a hangulat. Február 21-én szombat délután 16 - 21 óra között a Vakbarát Klub farsangi összejövetelt tartott, Fabók Judit és Farkas Péter vezetésével a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége Budapesti Székházának II. emeleti Hermina termében. A jó hangulathoz és azon belül is főképp a tánchoz és a közös énekléshez elengedhetetlen zenét Péterék szolgáltatták - mint minden rendezvényükön. Emellett párnás tánc, tombola, karaoke, épp csak jelmezverseny nem volt - de minden más annál inkább, mely a jó hangulathoz kellett, amiért köszönet illeti a Szervezőket.

Ma pedig Kata hugomékkal apai Nagymamámhoz voltunk hivatalosak egy finom vasárnapi ebédre, húslevesre és csirkepörköltre, meg egy kellemes vasárnap délutáni beszélgetésre... :)

E hét szerdai "Fillagória" adásunkban egy újabb helyszíni beszámolót hallhattak Hallgatóink. Beszámolót? Inkább úgy mondanám, hogy egy  sokunkat érintő problémával kapcsolatos riportot, melyet az elmúlt két hétben, az előző két hétfőn készítettem a budapesti Vakok Állami Intézetében, a Hermina u. 21-ben.

Még annak idején, az újévi bulin, miután már a hangulat a tetőfokára hágott az ünnepség után, Szuhai Nóra is odajött gratulálni nekem, de mindjárt meg is keresett egy fontos problémával, jelezte, hogy van egy ismerőse, Lengyel Ingrid, a Vakok Állami Intézetének Rehabilitációs Igazgatója, aki egy fontos problémára szeretné felhívni a nyílvánosság figyelmét: nevezetesen a nyolcadik osztályból, illetve a középiskolából kikerült látássérült fiatalok foglalkoztatásával kapcsolatos problémára. Nóra pedig rám gondolt, hogy én talán tudnék neki segíteni ebben, ha mással nem, a nyílvánosság erejével. Így kerültem kapcsolatba az Intézettel, ahová annak idején korábban bejáró tag voltam, hiszen annak idején az Intézetben hallottam először arról a képzésről, amelynek során elsajátíthattam a rádiózás alapjait. A lényeg, hogy miután Ingriddel felvettem a kapcsolatot, sikerült megszervezni egy olyan találkozót, melynek során egyfelől az Intézet dolgozói felvázolhatták e problémát, másfelől néhány - egészen pontosan négy - érintettet is megszólaltathattam e témában, hogy mondják el ők maguk, ők hogyan látják, és hogy nekik konkrétan mire volna szükségük. Mert - ahogy mondani szoktuk - a rossz segítség nem segítség. Sok emberben megvan a jószándék, csak időnként elfelejtik megkérdezni magukat az érintetteket egy-egy problémával kapcsolatban, kezdve az utcai segítségnyújtástól az oktatáson át egészen a nyílt munkaerőpiaci foglalkoztatásig, vagy például az akadálymentesítést is ide lehetne sorolni.

Így aztán a múlt héten hétfőn délelőtt 10 órára - előzetes egyeztetést követően - sikerült megszerveznem e riport első részének felvételét, egy olyan találkozót, melyben az Intézet dolgozóival beszélgethettem. Elsőként: Szabóné Berta Irénnel, az Intézet Igazgatójával beszélgettem, aki röviden - miután 4 éve ezen   Intézet Igazgatója - mesélt Intézetük foglalkoztatással kapcsolatos szerkezeti felépítéséről: egyrészt említette a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportját, mely felnőtt korban látásukat vesztett embereknek segít a társadalmi beilleszkedésben, mentálhigiénés problémáik megoldásában, az önellátásban, a különböző dolgok "vakos" elsajátításában, másrészt mesélt a fiatalok foglalkoztatásáról, egy védett foglalkoztatóról, mely az Intézet keretei közt működik. Következő beszélgetőtársaim : Lengyel Ingrid Rehabilitációs Igazgató és Tilman Zsolt foglalkoztatás-szervező voltak.  Mindketten fontos feladatuknak tartják a különféle munkáltatókkal való kapcsolattartást, az egyes oktatási intézményekbe és munkahelyekre való beilleszkedést. Zsolt emellett segít a látássérültek elhelyezkedésében, álláskeresésben, szükség esetén szakmai önéletrajz megírásában.  Az első részben végezetül - egykori gimnáziumi matematika-fizikatanárom - Szóda Lajos fejlesztőpedagógussal beszélgettem, aki néhány évvel ezelőttig a Kós Károly Dolgozók Gimnáziumában tanított, többek között látássérülteket is, de most az utóbbi néhány évben ebben az Intézetben fejlesztőpedagógus, vagyis a középiskolás fiatalok felkészítésében vállal fontos, segítő szerepet, hogy minél többen, és minél jobb eredménnyel eljussanak az Érettségiig. Emellett egy tanár kollégájával fontosnak tartják a látássérülteknek az informatikában való felzárkóztatását.  

Ezt követően néhány érintettel is sikerült találkoznom, velük már e hét hétfőn délután 3 óra után - műsorunk második részében velük beszélgettem: elsőként Gundel Árpád gyógymasszőrrel, aki egy különleges, ugynevezett "mobil" cégnél dolgozik, melynek lényege, hogy ugyan van állandó székhelyük, de ott ténylegesen csak az adminisztrációs munkák folynak, egyébként pedig a náluk dolgozó masszőrök maguk járnak ki házakhoz, nem csak magánszemélyekhez, hanem akár cégekhez is, látó sofőrök segítségével. Árpád örömét fejezte ki atekintetben, hogy klienseik jól fogadták e kezdeményezést, és szerencsére munkájukkal meg is vannak elégedve.   Vele kezdtem a beszélgetést, mert neki ezután el kellett mennie, így ezután három hölggyel folytatódott a műsor: Kovács Erika keramiussal, aki az Intézet keretein belül működő védett foglalkoztatóban dolgozik, kerámikákat készít, akár megrendelésre is, különböző színben, vagy akár képkereteket, dísztárgyakat is szívesen készít. S hogy hogyan tudja megkülönböztetni a különböző színeket? - hangzott el  e jól irányzott kérdés részemről - Úgy, hogy vannak gyengénlátó Kollégái, akik segítenek a szétválogatásban, de természetesen csoportvezetőjük segítségére is számíthat; Sike Tamásné szőnyegszövő különféle hulladékanyagokból - például zoknikarikákból - készít szőtteseket, főképp szőnyegeket; Bánsági Viktória  eredeti végzettségét tekintve gyógymasszőr, jelenleg az ERFO (Erzsébetvárosi Foglalkoztató) Ipari- Kereskedelmi- és Szolgáltató KHT-nál nyomdai kisegítőként dolgozik, de természetesen sokféle munkát végeznek, mikor mit kapnak, legyen az szalvétacsomagolás, konnektorok összeszerelése - néhány apróság, mely  valamennyi háztartás elengedhetetlen kelléke. Előbbi két  érintettnek első munkahelye az intézeti védett foglalkoztató, Viktória azonban az ERFO-t megelőzően fürdőben is goldozott gyógymasszőrként, így számára már inkább természetes az integráció, bőven van tehát összehasonlítási alapja e két foglalkoztatótípus között, vagyis az integrált és a védett munkaközösség között. Fontosnak tartja, hogy "a mai világban az embernek örülnie kell, ha van munkája, mert..." - ahogy fogalmazott - "...egyetlen munkahely sem örök".  Továbbá mindnyájan fontosnak tartják, hogy megmutathassák magukat, s hogy az "épek" hagyják, hogy kibontakozhassanak, hogy megmutathassák magukat, hogy ők is éppen ugyanolyan emberek, és ugyanúgy képesek bármire, még, ha a látásuk helyett más érzékszervüket használják is, mint bárki. Ők is ugyanúgy tudnak segíteni, és segítenek is egymásnak és másokon, ha probléma merül fel egy munkahelyen, vagy egyáltalán, egy közösségben...

Úgy érzem, nagyon tanulságos beszélgetés volt - köszönet érte Beszélgetőtársaimnak, és Önöknek, Nektek, kedves Hallgatók, hogy meghallgatásra talál majd - remélhetőleg minél szélesebb körben.

E hét végén, szombaton Valentin-nap tiszteletére egy szívmelengető műsornak lehettünk részesei a farkasordító hidegben az Europark előtt felállított ideiglenes műjégpályán. Délután háromkor találkoztam Krisztával és Attilával az áruház földszintjén, úgy volt, hogy egy volt Kolléganőmmel is találkozom, eredetileg azért is mentem oda, mert úgy volt, hogy vele találkozom, de aztán alig másfél órával a találkozó előtt közölte velem MSN-en, mikor rákérdeztem, hogy akkor oké-e a délután 3 óra, hogy nincs kedve találkozni. Hát így jártam... De azért én jól éreztem magam, mert közben, még ezt megelőzően, a héten teljesen véletlenszerűen értesültem Krisztától emailben, hogy ezen a szombat délután Valentin-napi műsor lesz, melyben Xantus Barbara és Fekete Dávid adnak egy rövid műsort. Így, gondoltam, összeköthetem a kellemest a még kellemesebbel, és ha esetleg úgy döntünk volt Kolléganőmmel, akkor akár meg is hallgathatjuk a műsort, vagy esetleg beszélgethetünk is egy csendesebb helyen. Így viszont egyértelművé vált a döntés: maradt, illetve jöhetett a musical-est. Elsőként délután fél négytől Xantus Barbara és kislánya adtak elő néhány ismert musical-betétdalt, majd a "Megasztár" legutolsó szériájának egyik felfedezettje, Fekete Dávid folytatta az ismert és kevésbé ismert betétdalok sorát. Nem volt hosszú a műsor, mivel már öt óra előtt vége volt - de annál forróbb volt a hangulat.

Ma pedig apai Nagypapáméknál voltunk Hugomékkal.  S mivel közelmúltbéli születésnapom óta most találkoztam először Hugomékkal, egy üveg vörösborral, Nagypapámék pedig egy tábla csokoládéval leptek meg  ez alkalomból.

Ezt a képet pedig Kata völegénye, Laci készítette rólunk...

Mára sikerült összehozni a szűk családot: Anyai Nagymamám, Édesanyámékat és Unokatestvéreméket vendégségbe hívtam - gondolom, mondanom sem kell, jól éreztük magunkat. Finom borok , pezsgő, sütemények (utóbbiakat ajándékba kaptam) - nagyon köszönöm, és innen is millió puszi Nektek!

Ezt a képet Édesanyám készítette: Petrával és Petyával ülünk az ágyon, és baromi jól elvagyunk...

Az elmúlt este felszálltam,--- De nem az autóbuszra, mivel alig pár háznyira van ez a hely házunktól, ahová e hét péntek este ellátogattam - és nem volt hiába! Felszálltam, de nem az autóbuszra... De felszálltam, a Mennybe! Attól, amit  ezen az estén, illetve az elmúlt éjszakán kaptam. Mivel délelőtt dolgoztam, így sikerült eljutnom az AKKU-ba, ahol - ahogy szerda esti "Fillagória"  adásunkban halhatták Hallgatóink - integrált táncházat rendeznek Salamon Bea, a Méta Zenekar vezetője és barátai jóvoltából. Nem sokkal este hat előtt értem oda, és mindjárt nagyon kedves volt a fogadtatás - a hely vezetője, Horgas Péter - ahogy később Bea mondta róla - Európa talán legrangosabb színházi díszlet- és látványtervezője fogadott, majd sietett vissza irodájába, ahol épp egy megbeszélés közepette volt, de ez a megbeszélés szerencsére nem tartott sokáig, így nem sokkal azután egy rövid interjút is adott, melyet egy későbbi "Fillagória" adásunkban adunk majd le, de tervezem, hogy egyik "Handycap" adásunkban egy rövidebb beszámolót is leadunk majd. Péter felhívta a figyelmet e hely jelentőségére, egyrészt, hogy a helyet néhány hónapja sikerült teljesen akadálymentessé tenni, másrészt, hogy - és talán éppen ennek köszönhetően - számítanak arra, hogy minél több fogyatékossággal élő ember örömmel veszi majd birtokba. Ugyanakkor egy égető probléma is felmerült, mely szerint a VII. kerületi Önkormányzat nem adta meg az ugynevezett befogadó nyilatkozatot Beáéknak, vagyis, lehet, hogy néhány hónap múlva menniük kell - de hová? Éppen ezért a Civil Rádió segítségét kérte, hogy jusson el a híre minél több emberhez, és  mentsük meg ezt a helyet, fontos ugyanis, hogy legyen egy hely a belváros szívében, amely a jó megközelíthetőség mellett  kultúrált kikapcsolódási-, szórakozási lehetőséget nyújt mindenki számára.

Az idő közben véget ért, még délután 17 órakor kezdődött gyermektáncház után nem sokkal fél hét után egy rövid filmvetítés következett, e filmről sajnos sokat azért nem tudok mesélni, mert nagy részében román nyelven beszéltek, ezt feliratozták, de a tolmácsolás egyelőre még nem volt megoldott. Viszont érdekes, csángó népzenei betéteket hallhattunk benne. Ami viszont ezután következett, ahhoz már nem kellett volna semmilyen tolmács, hiszen a zene, a tánc önmagáért beszélt, jónéhányah, talán vagy 100-an lehettünk, jómagam is beálltam a körbe, hogy elsajátíthassak néhány alap tánclépést a Kárpát medence különböző tájegységeinek táncaiból, melyhez a színpadon a Téka Zenekar húzta a talpalávalót, egyik tagjával sikerült is pár szót váltanom, és egy rövid interjút készítenem. A táncok közti szünetekben lehetőség nyílt kötetlen beszélgetésekre, ismerkedésekre, sőt, egészen véletlen egy óvodáskori Barátommal, Sorstársammal, Ferenczy Istvánnal is találkoztam.

Bea este háromnegyed tíz körül ért vissza, mivel idő közben színházi elfoglaltsága miatt este fél hat után el át kellett mennie az Örkény Színházba, mivel a "Finito" című vígjátékban szerepel, egy rokokó stílusba öltözött, ám mai korban játszódó történet-beli zenészt alakít. Erről is nagy örömmel mesélt a nekem adott interjúban, amit már háromnegyed tíz után készítettem vele. Pécsi lány volt ő, 1993. óta Erzsébetváros lakója. S mivel zenei szakközépiskolában tanult, hamar megszerette a magyar népzenét, főleg Bartók és Kodály darabjai jóvoltából, de legalább ennyire közel áll hozzá a blues- és a rock is, így véletlen kapcsolat révén bekerült a Kormorán Memory Band -be is, amelynek ma is tagja, de - mint számomra kiderült - a Magyar Televízió 50. éves jubileumára készített főcímzenéjének hegedűse is ő volt.  Sajnos kevés időnk volt beszélgetni, sok elfoglaltsága el-elszólította, de azért még az interjút követően a táncteremben is tudtunk pár szót váltani, beszélgetni a zenéről, sőt, szívesen felkértem volna őt táncolni is, de nem akart kötélnek állni, mivel fellépése miatt tűsarkúban volt, majd, mint később elmondta, nem nagyon tud táncolni, inkább csak nézni szokta a színpadról a közönséget, azért, hogy tudja, hová kell tennie a hangsúlyt a zenében - talán csak - legalábbis szavaiból ez derült ki számomra - a széki táncokat tudja. Viszont ekor már a hangulat a tetőfokán volt, közben megkérdeztem, nem gondolkodtak-e el azon, hogy esetleg a Magyar Televíziót, vagy valamelyik TV-csatorna munkatársait megkeressék, hogy elhívják egy rövid riport erejéig, mire Bea elmondta, hogy ő csak akkor enged be TV-stábokat, ha azok nem szólnak bele a rendezésbe. Mint mondta, ha egy riporter odamegy, akkor ne szóljon bele abba, hogy ki hova álljon, hogyan, mit csináljon, mert hogy ők itt vagy itt több fényt szeretnének, stb. Ha valaki odamegy, akkor úgy készítsen felvételt, hogy lopjon. Lopjon ezekből a folyamatokból, mert - mint mondta - ezek folyamatok. Egy-egy ilyen táncos blokk, amely általában félórás, és ugynevezett táncrendek szerint állítják össze, egy-egy folyamat, amelyben a partnerek ismerkedhetnek egymással, átélhetik a közös tánc, az együttlét örömét,  és ezeket nem lehet megszakítani. S ha egy-egy táncos ilyen szituációba kerülne, talán soha többé nem jönne el egy ilyen endezvényre, mondván, hogy ő nem egy majom egy showműsorban. Végezetül hozzátette, hogy nekem azért merte ezt elmondani, mert látta, hogy én ilyen vagyok, vagyis, hogy én "loptam", így hiteles beszámolót tudok majd adni ezekről a folyamatokról. S hogy mennyire igaz ez?  Amikor ugyanis a Téka kontrásával - aki fontosnak tartja a fiatalok tanítását, az utánpótlást, a Zenekar tagjai ugyanis tanítanak is hangszeres népzenét az érdeklődő fiataloknak - interjút készítettem, akkor a keverőpultnál ülő figyelmes technikus Kolléga az éppen felvételről szóló halk háttérzenét leállította, mire én mondtam, hogy nyugodtan szólhat alattunk a zene, hiszen, ha én stúdióbeszélgetést szeretnék, akkor bent maradnék a stúdióba, de én pontosan azért vagyok itt -  a kikapcsolódás, szórakozás mellett - hogy hiteles beszámolót készítsek arról, ami itt van. Itt ez van, akinek tetszik, eljön, és meghallgatja, akinek nem, az nem jön - magam is fontosnak tartom, hogy a zene nem ismer határokat, és általa kapcsolatok is kialakulhatnak.

Most azon kell lennünk Kollégáimmal - mi közben ezúton is megköszönöm a lehetőséget, hogy ott lehettem, hogy eljuthattam oda, és köszönöm e felejthetetlen estét, hiszen remek embereket ismerhettem meg, és egy újabb, szavakkal alig elmondható élménnyel, érzéssel gazdagodhattam -, hogy e hely és az itt folyó rendezvények híre minél szélesebb nyílvánosságot kapjon.

Ha többet szeretnétek megtudni erről a helyről, akkor látogassatok el a http://www.wakku.hu oldalra!

Tegnap, február 3-án jeles nap volt a Crystal Zenekar házatáján. A Zenekar "csendes társa", aki ugyan a színpadon keveset szerepel, "csak" vokálozik, időnként énekel, a stúdióban viszont ő a technika angyala, akinek köszönhetően a Zenekar úgy szólal meg, ahogy megszólal - nos, ő az aki - lehet, hogy - koktélkeverésben is jártas, meg időnként talán a fakanalat is a kezébe veszi, hogy a rántást keverje, de egy biztos, hogy keverni azt nagyon tud! Ha a konyhában nem is, a stúdióban! Ő Kasza Gábor! Kasza Gábor, aki tegnap - és ez nem meglepetés-költemény - tegnap 32 éves lett. Szívből gratulálok, és sokszor ennyit még - szeretettel!

Aztán este az IWIW-en - micsoda véletlen - megjelölt életem első nagy szerelme, a szőke Istenség, akit a Crystal Zenekar, azon belül is Lajtai Kati és Kasza Tibi segített át az élet nehézségein, visszaadva neki az elveszettnek hitt földi reményt, aki maga is egy földi remény volt számomra - aztán az élet mégis úgy hozta, hogy elfújta őt a szél, én meg engedtem, hát fújja el a szél, addig szóljon a hangom, amíg hozzá ér a könnyem! Ő Marietta, akitől nem csak az Old Man's Pub fénylett azon a meleg nyári augusztusi éjszakán, aki egy csillag volt a Kristálybirodalomban, hanem akitől az én lelkem is lángra gyúlt, aki nekem is fényt adott, és színt hozott az életembe, és értelmet adott akkori életemnek, és akinek neve számomra egybeforrt a Crystal Zenekar nevével - hiszen jónéhány közös dalunk is van a Zenekar első két albumáról. Igen! Ő Marietta, aki maga volt a gyönyör abban a picike meleg, füstös, félbarna pincehelységben, és fényesség, gyönyör volt ő az én életemben. 

... És ma esti "Fillagória" adásunk sem volt véletlenektől mentes.

Böjte Csaba testvér január 24-én ünnepelte 50. születésnapját, ennek kapcsán szerettem volna interjút kérni tőle - ám egyelőre nem tudtam őt elérni telefonon, illetve emailben sem - sebaj, majd legközelebb. Szívesen megkérdeztem volna a "Nem adom fel" koncert kapcsán elért eredményekről, illetve az összegyűjtött támogatásból, a befolyt összegből   történő árvaház-újjáépítésről, melyről korábban már meséltem, meséltünk Nektek. Sebaj, majd legközelebb, akkor is érdekes, izgalmas lesz ez a beszélgetés. Így maradt még egy másik téma a mai adásba: Victorné Erdős Eszter, korábbi "Pannon Példakép" Díjas, a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetője kéthete Bizseri Tamás Díjat kapott, mely Díjat a budapesti Bethesda Gyermekkorház 2004-ben elhunyt főigazgatójának emlékére alapítottak 2007-ben. Eszter viszont külföldön volt, ezért - mivel tőle is szerettem volna interjút kérni, emailben küldtem el e szándékom - válaszlevelében írta, hogy most épp külföldön van, de ajánlott maga helyett néhány érintettet, korábbi kliensét, jelenleg munkatársát - köztük Gönczi Gábort, akivel végülis sikerült felvennem a kapcsolatot még e hét kedden este - így vele készítettem egy rövid telefonos interjút műsorunk első felében, vele beszélgettem az általa elért eredményekről, illetve saját élettörténetébe is beavatott minket, mivel tíz évig maga is függő volt. Hogyan is lesz valakiből drogos? - tettem fel a kérdést, vagyis, hogy mi az, ami miatt egy fiatal úgy dönt, úgy érzi, hogy feltétlen a droghoz kell nyúlnia, ha nincs kút a  reménytelenségből? Gábor erre azt válaszolta, hogy ez - ahogy egyébként én is fogalmaztam felvezetőmben - egyfajta tudatmódosító eszköz, vagyis, hogy az ember "kikapcsolja, vagy felkapcsolja a villanyt", hogy a teljes sötétségbe, vagy abból a világosságba kerüljön, hogy elfeledje a problémákat, hogy úgy érezze, nincsenek problémák. Ezt egy ideig lehet csinálni, csak aztán egy idő után az ember kénytelen rájönni - maga is képes volt ezt felismerni -, hogy egy idő után már csak tisztességtelen eszközökkel lehet beszerezni a szükséges mennyiséget, ami kezdetben "csak" napi 30-40 ezer Forint, de később ez akár több százezres nagyságrendű költség is lehet. Ezt - mármint a függőségbe való menekülést - sokminden okozhatja: családi-, lelki-, pszichés problémák, befizetetlen csekkek, számlák, tartozások, stb.   S  ha valaki egyszer elindul lefelé, akkor - ha  fel is tud állni, ki is tud mászni 2-3 hónap alatt - sokáig együtt kell élnie a bűntudattal, hogy nincsenek barátai, senkije, egyedül marad, egyáltalán: a következményekkel.  Gábor is és valamennyi érintett, és nem érintett, vagyis korábban függő, vagy éppen soha nem függő munkatársával együtt gyakran beszélget az érintettekkel, hallgatja meg problémáikat, és próbálnak meg segíteni másoknak, főleg lelki tanácsadással - de, mint mondta, sokszor az a baj, hogy az érintettek maguk sem tudják, hogy léteznek ilyen segélyszolgálatok - korábban ő maga sem tudta. Aztán egy barátja révén ismerte meg Esztert még 2003-ban, s mikor elment hozzá, Eszter úgy fogadta, hogy "Isten hozott... És komolyan gondolod?" - és Gábor komolyan gondolta, és mostmár 4 éve teljesen tiszta.

Ezt követően, rövid zene után egy újabb telefonos interjú - immár Salamon Beával, a Méta Zenekar vezetőjével, prímásával. Még adásunk előtt Szeli Dóra Réka, a "Hetedhét Oázis" Alapítvány vezetője hívott egy érdekes témával, egy különleges meghívót nyújtott át telefonon. A VII. kerület Kazinczy u. 21. szám alatt működő AKKU-ban, az Alternatív Kultúrális Közösségek Uniójában péntek esténként különleges, integrált táncházat rendeznek. E táncház lényege, hogy sérült-, testifogyatékos-  és ép emberek, gyerekek és felnőttek együtt táncolhatnak. Ezen a héten pénteken, február 6-án például a Téka Zenekar kíséretében tartják soron következő rendezvényüket, mivel ez egy sorozat, melyet még idén januárban kezdtek, miután decemberben egy véletlen folytán találtak rá erre az intézményre. Mivel Dórától megkaphattam Bea elérhetőségét, így azonnal fel is vettem vele a kapcsolatot, s a Művésznő pedig örömmel vállalta is a beszélgetést mai adásun második felében. S ha valaki műsorunk február 11-i ismétlését hallja, és máshonnan nem értesült e lehetőségről, annak sem kell elkeserednie, mert utána is lesz, a tervek szerint minden pénteken módja, hogy ellátogasson oda! Illetve máshonnan nem értesül? Dehogynem! Hát főleg innen, ahol olvashattok is műsorainkról, azon túl, hogy  a Civil Rádió honlapján az Archívumban is megtaláljátok műsorainkat, 2 hétre visszamenőleg, de természetesen le is tölthetitek őket.

Adásunk után pedig, útban hazafelé, épp a 47-es villamos megállója felé tartottam, még épp a kereszteződésnél voltam, mikoris valaki utánam szólt, mindjárt tegező formában,  udvariasan rám köszönt, majd megkérdezte, hogy merrefelé megyek, mire mondtam, hogy melyik villamossal, melyik irányban, mire az Úriember felajánlotta, hogy szívesen elvisz egy darabon, mert épp látta, hogy pont a Fonóból jöttem ki - ő is onnan jött, mivel ott épp táncház volt, ahol épp a Téka volt a fellépő együttes. Az Urat Sándor Miklósnak hívják, jogász, vagyis távol áll tőle a média, de szívesen hallgatja a Civil Rádiót, még, ha ritkán is. Viszont kétszer is megkérdezte a nevem, ígérte, ezután igyekszik gyakrabban hallgatni Rádiónkat, és figyelni a nevem, a műsoraim, mivel út közben hosszasan beszélgettünk, és sokmindent elmeséltem magamról, illetve műsoraimról. Sohasem láttam, mégis, mintha ezeréves barátok lettünk volna, nagyjából hasonló korosztály, és egyértelmű és érezhető volt a jószándéka, hiszen ő is gyakori vendég nálunk a táncházakon.  Látta, amint épp a Civil Rádió stúdiójából jöttem kifelé. Először mondta, hogy Pasarétre megy, meg is beszéltük, hogy ha a Móricz Zsigmond körtéren az Astoria felé tartó 7-es autóbusz megállójáig visz - de aztán mondta, hogy tulajdonképpen neki nem tart semeddig átmenni az Erzsébet hídon - így végülis a Puskin utca Rákóczi út sarkáig vitt, onnan jöttem gyalog hazáig... Nem győztem megköszönni, nem is tudom, mivel érdemeltem ki? Ki tudja, nem kérdeztem meg tőle, talán ő tudja. Ha másért nem, legfeljebb azért, mert ő így szeretett volna jót tenni, egy apró figyelmességgel. Miután én kiszálltam a Puskin utca sarkán, ő továbbhajtott, soha többé nem láttam, valahol a legközelebbi kereszteződésnél megfordult, visszafordult a Buda felé haladó sávba, aztán eltűnt az éjszakában...  Ezúton is csak szeretném megköszönni ezt a gesztust, út közben ajánlottam neki e blogot, na meg persze a Civil Rádió honlapját, remélem, egyszer még találkozunk valahol...

A Civil Rádióban évről-évre, minden év elején, egész pontosan első hónapjának utolsó csütörtökén újévi partyt szerveznek, szervezünk, melyben végleg lezárjuk az elmúlt évet, számba vesszük, mit hogyan csináltunk, akár jól, akár rosszul, és ha van, amit rosszul csináltunk, mert nyílván van ilyen, akkor mi az, és azt hogyan kell a jövőben, vagyis már az idei évben jobban csinálni. Nyílván mindenki levonta a maga tanulságait a maga műsorával, munkájával kapcsolatban. A 2009. évi újévi party-t tegnap, január 29-én csütörtök este tartottuk, melynek a Fonó Budai Zeneház aulája adott othont, hiszen immár három éve a Fonóból szólunk bele az éterbe. Én már délután fél ötkor bent voltam, így még volt egy kis időm helyet foglalni a stúdió vezérlőhelységében, ahol hallgathattam Berek Péter szokásos csütörtök délutáni programajánlóját, melynek "sztárvendége" Orosz Zoltán harmónikaművész volt, akivel sikerült is néhány kedves, amolyan baráti szót váltanom, miután kijött az interjúról. Emlékezett rám, ugyanis még annak idején, vagy hét évvel ezelőtt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége Budapesti Székházának II. emeleti Hermina Termében egy francia sanzonestet adtak Ursu Gábor gitárművésszel, Nádasy Veronika és Bardóczy Attila sanzonénekesekkel - így emlékezett rám.

Az est 18 órakor vette kezdetét, de igazából jó félórával később érte el teljes létszámát, cirka 40 főt, aki ráért, akinek ideje engedte, hogy - velem együtt - együtt ünnepeljen. Eleddig én csak egyszer, talán még 2005-ben tudtam menni, akkor még a régi stúdió szűke miatt egy I. kerületi klubban tartottuk a rendezvényt. A szokásos évértékelők mellett a Kuratórium minden évben kiválassza az elmúlt év Civil Rádiósát, mely Rádiónknál egy elismerés, mellyel a Rádiót működtető Alapítvány Kuratóriuma az előző év Civil Rádiósának előző évi tevékenységét méltatja, ismeri el. Eddig olyanok kapták meg, mint például Gosztonyi Géza, Rádiónk egyik alapítója, vagy 2 éve például honlapunk felelős szerkesztője, Rakusz Tamás, aki nem mellesleg természetesen műsorkészítő is, a péntek esténként 19 - 21 óra között jelentkező "Gombapresszó" című szórakoztató műsor egyik készítője. Tavaly pedig eme elismerést Kultúrális Műhelyünk vezetője, Fehér József vehette át. Idén sem volt ez másképp. Talán sokan latolgattuk az esélyeket, vajon kire esett most a Kuratórium választása, nekem is volt egy tippem, melyet először nem osztottam meg Kollégáimmal, Barátaimmal, csak már az est végén, amikoris egy különös meglepetésben volt részem. Na de ne szaladjunk a dolgok elébe! Miután szépen összegyűlt a kis csapat, egy gyors körbemutatkozást követően, mely során ki-ki fél percben mesélt magáról és műsoráról/műsorairól, Péterfy Ferenc, Rádiónk volt Elnöke (aki 2008. decemberében lépett vissza e posztról) vezette le az évértékelő ülést. Köszönetet mondott a Kuratórium valamennyi munkatársának, a Rádió valamennyi fizetett és önkéntes munkatársának, műsorvezetőjének. Ezután Cserháti Ákos Ügyvezető csatlakozott a köszönetnyílvánításhoz, majd tavaly február 1-ével megválasztott Főszerkesztőnk, Pogány György értékelte az elmúlt évet, első főszerkesztői évét, melyet alapvetően sikerként könyvel el. Mint mondta, sokat javult Rádiónk színvonala, hallgathatósága és hallhatósága, foghatósága az éterben, sőt, az Interneten is. Budapesten és vonzáskörzetében gyakorlatilag szinte teljes a lefedettség, és a honlapunk is folyamatos fejlesztés alatt áll. Emellett, mint mondta, nem célja, hogy akár egyetlen műsort is megszűntessen, inkább éppen az, hogy a kevésbé hallgatható, vállalható műsorokat is színvonalasabbá tegye, javítsa - ez szerencsére sikerült is, szerinte ma már minden műsor vállalható. Fontosnak tartja, hogy megnyerjük Hallgatóinkat, újakat nyerjünk, a régieket pedig, akik valamilyen okból kifolyólag, pl. egy-egy rossz műsor miatt más rádiót választottak, visszanyerjük. Ennek felelősségét ő előszeretettel vállalja magára - noha nem csak rajta múlik, hiszen neki "csak" 1 műsora van a Civil Rádióban, éppen ezért sokkal inkább rajtunk, önkéntes műsorkészítőkön múlik ez, mégis felelősnek érzi magát azért, hogy Rádiónknak egységes arculata legyen. Én magam éppen ezért rá is tippeltem, vagyis, hogy ő lesz a 2008. év Civil Rádiósa - akkor még ugyanis nem tudtam, hogy - a Kuratórium egy korábbi döntése értelmében - vezetőségi tag nem nyerheti el ezen elismerést. Azt gondoltam, ez amolyan titkos szavasással kerül kiosztásra - ám tévedtem, előzetes, nyílt javaslatok alapján ítélik oda ezen elismerést. Ez rendben is van, de ami ezután következett, arra magam sem számítottam. Gyuri mindnyájunk munkáját elismerte, mint mondta - és ebben Ákos is megerősítette - tulajdonképpen bárkiből lehet az előző év Civil Rádiósa. Mert az rendben van, hogy van, aki hallgatható, színvonalas műsorokat készít - sokan vannak ilyenek -, meg olyan is van, aki rendszeresen ír előzetest műsoraihoz a belső levelezőlistán, meg honlapunkon. De olyan, aki időnként kimegy a stúdióból, felszáll az autóbuszra, viszi magával diktafonját, mikrofonját, hogy semmiről se maradjon le, hogy mindenhol időben ott legyen, hogy minden fontosat rögzíthessen, hogy ezzel is emelje Rádiónk színvonalát - olyan sajnos kevés. Ezért az ő javaslata alapján a 2008. év Civil Rádiósa... ... És ekkor...

Úristen...! Ekkor az én nevem mondta ki! Abban a pillanatban, vagy 200-ra emelkedett pulzusom, gondoltam, ha most fel kell állnom, és még beszélnem is kell, lehet, hogy menten elájulok. Talán soha nem éreztem még ehhez foghatót, vagy talán utoljára valami hasonlót általános iskolás koromban érezhettem egy-egy iskolai versenyen elért jó helyezésem kapcsán, mikor megjutalmaztak - de hát mi egy általános iskola egy közösségi rádióhoz képest? A nevem elhangzására kitörő tapsorkán és örömfütty közepette épp csak annyi erőm volt, hogy felálljak a helyemen, majd zavarodottan csak ennyit tudtam mondani: "Köszönöm.." - aztán visszaültem, mivel Gyuri folytatta a méltatást, amely valahogy így hangzott Gyuri szájából: "...Viktor foltokat meg fényeket lát, fehér bottal közlekedik, de felszáll az autóbuszra, és elmegy akár ismeretlen helyre is, találkozik számára addig teljesen ismeretlen emberekkel, kérdez, és miután elkészítette az anyagot, ő maga vágja meg..." - közben a szívem dobogásától csak távolból véltem hallani hangját, de már az ájulás érzete helyett inkább egy gombócot éreztem a torkomban, és azt, hogy vajon lesz-e erőm kiálni, ha ki kell menni, és pár szót szólni? Mert hát bizony furán venné ki magát, ha úgy kapok egy elismerést, hogy egy "rozzant Köszönöm"-ön kívül semmi nem jönne ki a számon... ...Aztán újabb taps, és Gyuri jött felém, és hívott, hogy menjek. Bizony, most először életemben, mint Civil Rádiós, a süketszoba vagy a külső helyszín falai közül, ahol csak magam vagyok interjúalanyaimmal, most először a plénum elé kellett állnom, Kollégáim elé, akik egyúttal épp olyan Hallgatóságom talán, mint azok a számomra idegen emberek, akik csak az éteren keresztül, hangomról ismernek fel, hangomból ismernek meg engem. Bizony, Barátaim, ki kellett állnom, és - noha Gyuri megkérdezte, hogy akarok-e beszélni - beszélnem kellett, mert a Lelkiismeret így diktálta belülről. Talán a meghatottság könnyeivel és a torkomban lévő gombóccal is kűzködve, de úgy éreztem, itt az idő, hogy - szűkebb nyílvánosság előtt - köszönetet mondjak Liling Tamásnak, a Nonprofit Média Központ Alapítvány Vezetőjének, egyik volt Tanáromnak, Horváth Lacinak - aki sajnos nem lehetett jelen -, Péterfy Ferinek, akinek stábjába bekerülvén lettem "Fillagória" című műsorunk - elöször csak az - egyik szerkesztője, társszerkesztője, később önálló házigazdája, mely úgy jött létre, hogy korábban a stáb többi tagja elsodródott, vitte őket az élet árja, és én egyedül maradtam, és akkor - 2006. februárjában - éreztem úgy, hogy meg kell mentenem a haza becsületét, és ki kell használnom a lehetőséget, hogy végre teljesülni látszik gyermekkori álmom, hogy rádiózhassak, s végül már Pogány Gyurinak köszönhetően mára e műsor egyórás, teljesen önálló műsorommá vált. És végül egészen kimerülve a gombóccal való kűzdelemtől ki kellett mondani Kollégáim, a plénum előtt, hogy én semmit sem csináltam, csak tettem a dolgom. Tettem a dolgom úgy, hogy senki sem kényszerített, senki se kért meg rá, és nem játszom szerepet, csak az vagyok, aki vagyok... ...Majd egy újabb taps, és ekkor már Kollégáim, a plénum szájából a "Köszönjük..." szó, szinte egyidőben, sokak szájából. Majd egy kis ajándékcsomag, melynek tartalmát itt csak a reklámmentességre való tekintettel nem árulom el Nektek, Kedves Olvasók, de vannak dolgok, melyek ehhez kapcsolódóan majd előbb-utóbb talán kiderülnek számotokra. Nem is olyan könnyű hát kiállni az emberek elé, azt hittem, mindíg minden olyan egyszerű, mint a mikrofonba a süketszobában, vagy az interjúalanyokkal. Most mégis torokszorító érzés volt örülni úgy, hogy tudtam, nekem örülnek a Kollégák.

A szorítás azonban hamar enyhült, miután az ajándékcsomag és az elismerő Oklevél átvétele után, az ülést követően kötetlenné vált a hangulat, és kezdetét vette az est "bulizós", része, amikoris az egyik, péntekenként délután jelentkező "Szociopanoráma" című műsorunk egyik szerkesztő-műsorvezetője, Preszl Éva invitált asztalukhoz, hogy meghívjon egy stúdióbeszélgetésre, melyre valamikor majd tavasszel kerül sor - legalábbis valamikor áprilisban kerülne adásba - majd még egyeztetünk. Csak, hogy egyáltalán, lenne-e kedvem hozzá, én pedig örömmel vállaltam, szívesen megosztom majd Hallgatóinkkal, hogyan is kezdődött minden... De már most is sok érdekességről meséltem Évának, például a JAWS for Windows képernyőolvasóról, melynek segítségével a számítógépet szinte teljeskörűen képes vagyok használni, így a hangszerkesztő programokat is. Éva nagy érdeklődéssel hallgatta, és szeretné, ha erről majd a műsorban is beszélgetnénk. Később csatlakozott Szuhaj Nóra is, aki néhány hónapja betársult e műsorba. Nóra régóta olyan, mintha "pótmamám" lenne a Civilben, pedig csak 13 évvel idősebb nálam. Azt mondta, valahogy tudta, érezte, hogy talán én leszek az... De miből is? Maga sem tudja, miből, csak egyszerűen érezte... Aztán egy kedves Kollégánk, Abelovszky Gyuri, Rádiónk egyik komolyzenei szerkesztője konfettivel szórta tele a helységet, majd pezsgőt bontott, és poharat emelt valamennyiünk egészségére. Ekkor már mindnyájan egyaránt ünnepeltekké váltunk, hiszen ünnep volt ez mindnyájunk számára, akik lehetőséget kaptunk az Élettől, hogy rádiózhassunk.

A kötetlen, jó hangulatú party éjjel háromneged tizenegykor ért véget, miután fokozatosan szétszéledt a társaság - mindenki hazaindult, kivéve Juhász Rita Hírszerkesztő Kolléganőnket, aki - ágy gyanánt talán  három-négy széket egymás mellé tolva  -  odabent alussza át ezt az éjszakát, mivel ő a péntek reggel 7 órakor kezdődő "Jó hír" Magazinunk egyik műsorvezetője. A másik Berek Péter, aki viszont még közvetlen az ünnepséget követően elment.

Kedves Barátaim, Kollégáim! Igazán köszönet mindenért, ráadásul a szerencsés véletlennek is, hogy  e megtiszteltetés épp 33. születésnapom előestéjén ért - de félreértés ne essék, nem szállok tova, maradok itt két lábbal a földön, és folytatom a megkezdett utat...

Mai "Fillagória" adásunkban egy újabb, immár 2008. decemberében kitűntetett Példaképet mutattam be Hallgatóinknak, aki - lévén televíziós újságíró - mostanában sokat forgat a környező országokban, így a vele készült stúdióbeszélgetést még január 9-én péntek délután rögzítettem. Az újabb negyedéves sorozat első tagja Berkes Béla televíziós-újságíró, tényfeltáró riporter, jelenleg a Magyar Televízió "Kék fény" és "Szempont" című műsorai közös szerkesztőségének egyik munkatársa.

"Egy putriban születtem, ami csoda, hogy össze nem szakadt, mert épp csak egy gerenda tartotta össze..." - ahogy vallott saját magáról, élete kezdetéről beszélgetésünk elején...

Berkes Béla a Heves megyei Pétervásárán született, olyan cigánytelepen, amelytől fél kilométerre volt az első kút, s kályhával főztek és fűtöttek. Hat évesen költöztek ki a telepről a település központjába. A rendszerváltást követően azonban a család anyagilag tönkrement. Szerencsére indult akkortájt egy közgazdasági előkészítő, ahova beiratkozott, s kapott szállást, ösztöndíjat. Majd felvették a Szegedi Egyetem kommunikáció szakára. Itt roma pályázóként ösztöndíjat is kapott, illetve egzisztenciális feltételeket is biztosítottak számára. Egy év múlva áthívták a Roma Sajtóközpontba (RSK) gyakornoknak, innentől kezdve dolgozik a médiában. A Független Média Központ ösztöndíj programjában is részt vett, és gyakornokoskodott a Magyar Hírlapnál, valamint az Inforádióban. A RSK után egy az EU Phare-programjából finanszírozott roma integrációs kampányon dolgozott szóvivőként, majd 2006-ban kezdett az MTV-nél gyakornokként a Roma Produkciós Iroda Alapítvány programjának keretében. Itt kipróbálta az Estét, a Regionális Híradót, a Híradót, s azt követően került a Kékfényhez, és a Szemponthoz, ahol jelenleg is a két szerkesztőség állandó tagja. Legismertebb riportja a két évvel ezelőtt született Uzsorások, amely éppen a magyarországi romák életéből dolgoz fel egy témát, s amiért Hégető Honorka-díjat kapott 2007-ben. Az alig pár perces riport eddig az egyetlen, amely a kényes témát úgy tudta képre vinni, hogy egy adósrabszolga saját arcával vállalta a nyilatkozatot. Béla egyébként mindig úgy próbálja feldolgozni a bűneseteket a Kékfényben, hogy a bűnhöz vezető út emberi vonatkozásait is felvázolja riportjával. Berkes Béla személyes példája a társadalmi integráció fontosságát illusztrálja. Berkes Béla 2008. decemberében tehát méltán érdemelte ki, és vehette át a "Pannon Példakép" Alapítvány 2008. negyedik negyedévi Példakép Díját - ehhez az elismeréshez szívből gratulálunk, és további eredményes munkát és jó egészséget, kitartást kívánunk szeretettel és tisztelettel!

Az idei év is elindult hát...!

Idei első "Fillagória" adásunkban kicsit visszatekintettünk a múltba, illetve összehasonlítottuk, összevetettük a múltat a jelennel. Ugye emlékszik a Kedves Olvasó még 2008. november 15-éről 16-ára virradó éjszakára, vagyis talán inkább már hajnalra, amikoris a Civil Rádió és a Fonó Budai Zeneház közös születésnapi bulijáról meséltem? Ekkor tartottuk ugyanis e két intézmény közös, immár 13. születésnapi party-ját, melyen a remek koncertek, tánc és pásztortarhonyás vacsora előkészületei közben - némi szakmai ártalomban, ártalomtól szenvedve - "csőre töltött" puskamikrofonommal jártam-keltem Kollégáim között, néhányukat mikrofonvégre is kaptam, és jókat beszélgettünk. A teljes koncertanyag rögzítésre került, noha nem adásba szánt, éppen ezért ez soha nem hangzott el a Civilben, nem is arra készült, inkább csak amolyan "fényképnek", emléknek, saját magunknak. Ám készítettem öt jól sikerült interjút, melyek egészen máig nem hangoztak el. Mivel ezek az interjúk egyetlen rádióműsorba sem sorolhatók be műfaji szempontok, műsorszerkezetünk szempontjai szerint, így végülis úgy döntöttem, még valamikor az újévi hosszú hétvége folyamán, hogy az idei év első "Fillagória" adásában megmtuatom ezeket Hallgatóinknak - azzal, hogy ismét magunk mögött hagytunk egy évet, immár a 14. évébe lépett a Civil Rádió, és ilyenkor igyekszünk számba venni az elmúlt évet, hogy esetleg az újban mit, hogyan kellene másképpen, jobban csinálni. Jómagam újévi fogadalmat nem tettem, nem ígértem semmit, maximum annyit, hogy ahogy eddig is, ezután is igyekszünk Kollégáimmal színvonalas műsorokat készíteni Hallgatóink számára.

Első beszélgetőtársam Herbert Vera, a Civil Rádió "Ahol zene szól" című, komolyzenei-, irodalmi műsorának szerkesztője, műsorvezetője. E műsor szombat délután 15 - 16 óra között hallható. Komolyzenéről és annak hátteréről, közismert előadóművészekkel, zenészekkel, karmesterekkel - na és természetesen a telefon jóvoltából gyakran Hallgatóinkkal együtt. Vera ének-zeneszakos tanárként végzett, és korábban egy szakiskolában tanított. Akkor még, a rendszerváltást megelőző időkben rendszeresek voltak a különféle iskolai ünnepségek, mint például a november 7-i-, a február 13-i-, az április 4-i ünnepségek, illetve a még most is tartandó március 15-i rendezvények, melyek zenei felelőse, szervezője értelemszerűen Vera volt. Általa vezetett iskolai énekkarával rendszeres fellépői, összeállítói voltak eme ünnepségeknek, mivel Vera szakterületéből adódóan jártas a zeneirodalomban.  Egy hírdetés útján került a Cviil Rádióba, ide s tova 10 éve, amikoris egy II. kerületi újságban olvasta, hogy a Civil Rádióban komolyzenei szerkesztőt keresnek - egyből sikerült is a beilleszkedés és a váltás. Az első műsorában természetesen nagyon izgult, de persze nem volt nehéz dolga, hiszen a témában jártasként legfeljebb csak az adott műsor tartalmi összeállításán kellett gondolkodnia picit. S miután pedig egyre többen hallgatták, hallották őt az éterben, egyre több meghívást kapott sajtótájékoztatókra, operabemutatókra, s egyre több közismert, híres embert ismerhetett meg, s jónéhányukkal  szorosabb kapcsolata is született - így egyre könnyebben taláált, s talál vendégeket  hétről-hétre megújuló műsoraiba.

Következő beszélgetőtársam Géczi Gábor, a Civil Rádió rocktörténeti műsorainak egyik szerkesztő-műsorvezetője. Másikuk Radó László, aki már csak késő délután érkezett, így vele akkor már nem volt alkalmam interjút készíteni - sebaj, majd legközelebb. Gábor viszont mesélt szoros barátságukról, mely ide s tova már 8 éve tart. Radó Laci kereste meg őt, hogy nem volna-e kedve egyszer bejönni a Civilbe, mint vendég. Gábor pedig örömmel elfogadta a felkérést, és örömmel jött Lacihoz vendégnek, Laci is hozott be saját zenei anyagot, Gábor is, így elkezdődött a "közös zenélés", melyet aztán hétről-hétre egyre több és színvonalasabb műsor követett, és követ mind a mai napig. A legemlékezetesebb műsoruk, melyből sorozat is készült, a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent "Rolling Stones - Az igaz történet" című könyv "hangos" feldolgozása volt, mely sorozat "nagyot szólt" a Civilben, olyannyira, hogy még egy vidéki közösségi rádió is átvehette a sorozatot, természetesen Laciék hozzájárulásával.  Laciék hétről-hétre igyekeztek sorba venni a lgendás hardrockzenekar közel fél évszázados történetét. Szemelvényeket olvastak fel, sőt, jónéhány Kolléga be is segített, pl. hírolvasók, akik hangjukat kölcsönözték a Banda egy-egy tagjának, ezáltal ki-ki a "saját" hangján szólva mesélt egy-egy izgalmas sztorit a Zenekar múltjából.

Mind Vera, mind Gábor örömét fejezte ki, sőt, szerencsésnek tartja, hogy itt dolgozhat, mert itt mindenki kötetlenül, szabadon kifejezheti önmagát, mivel nincsenek olyan szoros kötöttségek, mint a közszolgálati- vagy a kereskedelmi médiumokban.

Ezután Szörényi Tibi Barátommal beszélgettem, aki "Handycap" című műsorunk társszerkesztő-műsorvezetője, néhány hónapja pedig "Rámpa" című, páratlan hét szerda este 20:00 órakor jelentkező közéleti műsorunk szerkesztő-műsorvezetője. Tibi egy születési rendellenesség, ugynevezett nyitott gerinc betegség miatt deréktól lefelé enyhén mozgáskorlátozott,  azonban a kerekesszéket szerencsére sikerült elkerülnie.  Fogyatékossággal élő emberként azonban sokmindent megtapasztalt, hamar megtapasztalta az "élet habos oldalát", végigjárta a Mexikói úti-, majd a Marczibányi téri  intézetet, és az ott megélt dolgok hamar rádöbbentették arra, hogy bizony mindenkinek megvan a maga keresztje. Baráti ismerettség révén került be még az 1990-es évek elején egy másik közösségi rádióba, a Fix Rádióba, ahol néhány hónapig portréműsort készített "Blues percek" címmel. A cím azonban ne tévesszen meg senkit, nem zenéről, hanem egy életérzésről  szólt a műsor, kezdetben reményvesztett-, majd újra talpraállni tudó emberekről. Majd következett egy rövid szünet, amikor nem voltak ötletei, hogy kiket hívjon meg műsorába. Ekkor elhagyta a Fix Rádiót, majd később, új ötletektől vezérelve má a Civilhez szegődött, ahol azóta is dolgozik, más-más műsorok csapatát erősítette, erősíti, jelenleg e fenti két műsorét, egész pontosan a "Rámpa" kizárólag az ő önálló műsora, a "Handycap"-ben azonban - hozzám hasonlóan - időnként beszáll egy-egy anyaggal. Fontos - talán mondhatjuk - ars poetica-ja, hogy a Civil Rádió - lévén, a 98 MHz-es frekvencián hallható, az URH skálán középen helyezkedik el. Ez is azt szimbolizálja, hogy mentes mindenféle politikai hovatartozástól, talán nem véletlen - ahogy fogalmazott -, hogy ez, a skála közepén elhelyezkedő frekvencia lett az egyik legfontosabb "közösségi" frekvencia.   Nem húz semerre sem, tárgyilagos, mégis mindenki elmondhatja a véleményét, belemondhatja az éterbe, a világnak.

Weisz Iván iró, fotóriporter, a szombat dléutáni "Kultúrkoktél" című műsor házigazdája is mesélt magáról, igaz, csak szűskszavúan, rá jellemző módon. Műsora szombatonként, közvetlen komolyzenei műsorunk után, 16 - 18 óra között hallható. Írók, költők, színészek, színházi emberek, rendezők, filmesek, zenészek fordulnak meg nála nem kis sikerrel. Épp szombat esti műsora után tudtunk kicsit félrevonulni, meghitten beszélgetni a stúdió előtti szerkesztőségi folyosón, miközben már úgy vártam rá, mint valamiféle paparazzo, előre beállított mikrofonnal, hogy kilépjen végre a süketszoba ajtaján, mikoris elhangzik a műsor zárószáma, és kezdetét veszi a következő, épp előre felvett műsor, így nem kellett néma csendben ülnünk az előtérben, vagy legalábbis suttogva beszélnünk, mint amikor élő adás van.  A süketszoba ajtaja fölötti, addig kellő szigorúsággal vibráló piros neoncső - amely az élő adást, rádiós nyelven a mikrofonbekeverést jelzi, vagyis, hogy az éppen bent ülő adásban van - nem világított, és ezalatt nyílt lehetőség a stúdió szellőztetésére is a késő őszi, nem túl hűvös estében. Iván a kezdetektől erősíti a Csapatot, szeret csapatban dolgozni, műsorait saját maga szerkeszti, noha volt néhány hónap, amikor együtt dolgoztak Horváth László ollégánkkal, akit anno még helyettesített is, mikor Laci egyszer többhetes nyári szabadságra ment. Úgy is kezdődött közös múltjuk, amikor még a "Kultúrkoktél" nem létezett, Iván más műsorokat készített, hogy Laci kérdezte egyszer tőle, mikor szabadságra ment, hogy   nem lenne-e kedve helyettesíteni őt, mire Iván rögtön igent mondott. Aztán Laci egyszer csak visszatért szabadságáról, de addigra Iván már összeállította az éppen aktuális műsort - sebaj, együtt ültek be a stúdióba, és együtt vezették az Iván által megszerkesztett adást. Barátságuk szorosabbra fűződött, és habár Laci egyéb elfoglaltsága miatt jelenleg nem tud szombat délutánonként bejönni a Rádióba, így Iván most egyedül készíti a "Kultúrkoktél"-t, azt mondta Laciról, hogy - saját szavaival - "baromi jó vele együtt  dolgozni".

Végezetül, de nem utolsó sorban Berek Péter, "A Civil Rádiózásért" Alapítvány egyik alapítója, közösségfejlesztő, művelődésszervező mesélte el röviden Rádiónk történetét.  Rádiónk ugyan csak 1995. szeptember 1-én kezdett sugározni -  és akkor még osztott frekvencián, mivel a 98-as frekvencia akkor még osztott volt, a Tilos- és a Fix Rádióval  együtt kaptuk meg - osztott műsoridőben, de a közösségi rádiózás gondolata már 1992-ben megfogalmazódott. Egész pontosan a Magyar Közösségfejlesztők Egyesületének tagjai körében, akik között ott volt Péterfi Ferenc is, aki később az Alapítvány Kuratóriumának elnöke lett - s volt egészen 2008. decemberéig. 1989-ben, a rendszerváltás időszakában létrejött az ugynevezett Egyesületi Törvény, melynek hatályba lépése után sorra alakultak a különböző civil szervezetek - így joggal gondolták úgy, hogy szükség lehet egy médiumra, egy csatornára, ahol e szervezetek képviselői teret kapnak. Péterék meghívást kaptak több nyugat-európai országba, hogy megtekintsék az ott már működő közösségi rádiókat, majd azok mintájára önszerveződő módon elkezdtek próbaadásokat készíteni, ideiglenes frekvenciaengedéllyel, tetőre szerelt, talán 100 méteres hatókörű adóantennával. Végül 1995-ben nyerték el a teljes működési engedélyt, addigra  sikerült is összeállítaiuk egy komplex adástervet, mellyel már elindulhatott a Rádió. Közben fokozatosan - különféle, rádiós vezetőségi szinteken lévő, egymás közti nézeteltérések miatt -  elváltak útjaik a Tilostól, majd 2006-ban a Fixtől, és mivel a frekvencia jogát annak idején "A Civil Rádiózásért" Alapítvány nyerte el, így Péterék a másik két rádiótól megvonták a rekvenciát, melyet gyakorlatilag addig "kölcsönadtak" a hét bizonyos szakára, illetve eleinte bizonyos napszakokra. Az 1990-es évek második felétől, a Tilos különválása után a Civil Rádió szerda reggel fél héttől vasárnap reggel fél hétig sugárzott, egyéb időben a Fix - ám az egyre súlyosbodó - a két rádió vezetőségi szintjén lévő - rivalizálás, nézeteltérések miatt az Alapítvány Kuratóriuma 2006. április 16-án vasárnap reggel fél hétkor már nem adta át a frekvenciát, Péterfi Ferenc a Rádióban bejelentette, hogy megvonják a Fixtől, és ettől kezdve a Civil Rádió életében jelentős korszakváltás történt. Reformok kellettek, hiszen gyakorlatilag három teljes nap "megüresedett", mely "üres" napokat azonban  szerencsére gyorsan sikerült "megtölteni", már csak azért is, mert  Péterék - épp a vezetőségi nézeteltérések miatt nem akartak kiszúrni a Fix önkénteseivel - felajánlották nekik, hogy ha műsoraik szellemisége összeegyeztethető a Civil Rádió arculatával, akkor áthozhatják műsoraikat. Így került át hozzánk Szörényi Tibi "Rámpa" című műsora is, mely korábban a Fixben volt hallható, kísérleti jelleggel. S végezetül a "nagy kérdés": hogyan is kerültünk mi a Fonóba? Miért épp a Fonó a mi itthonunk? Péter örömmel mesélt erről is. Annak idején - 1995-ben együtt indultak, a Civil és a Fonó is. Péterék pedig fontosnak tartották, hgoy mivel nem szerettek volna kereskedelmi rádiót csinálni, olyan zenei arculat kell, melyet máshol nem halhatnak, más médiumokban nem kap teret Magyarországon - ide tartozik a nép- és világzene is, melynek jelenleg a Fonó az egyedüli szintere.  A Fonó mindíg is igyekezett felkarolni a fiatal tehetséges zenészeket, bandákat, így jó ötletnek bizonyult, hogy a Civil Rádió biztosítsa számukra az étert, hogy minél többen hallhassák őket.  Elindult egy sorozat, "Utolsó óra" címmel, melyben a még éppen csak létező népzenei kultúrát próbálták meg - úgy tűnik, sikerrel - felélénkíteni, újjáéleszteni. E sorozat adásait a Fonóban lévő stúdióhelységekben rögzítették. Majd, miután e sorozatnak vége szakadt, a stúdióhelységek kihasználatlanul maradtak - így értelemszerű volt, hogy Péterék és a Fonó vezetősége, Tulajdonosa, akit a szakmában csak Luyó-ként ismernek - megállapodást kössenek, és a jóbarátság jegyében a Civil a kihasználatlanul maradt stúdióhelységeket birtokba vehesse. Ez 2006. márciusában történt meg, mikoris néhány ezermester Kollégánk átalakította, testreszabta a helységeket - s azóta  - 2006. március 29-e, szerda reggel fél hét óta - innen szólunk bele az éterbe!

***   ***   ***    

Hát így történt - így kezdődött... Ugye milyen izgalmas egy rádió élete? :)))

Ennél már csak az lehet izgalmasabb, ha hallgattok is minket, Kedves Olvasók! Ehhez pedig jó szórakozást, kellemes időtöltést!