Az elmúlt vasárnap tehát a Campona születésnapi party-ja, ennek kapcsán pedig a Crystal, s mostmár kettőnk találkozásának jegyében tellt el.

Melinda egy délután fél négykor induló vonattal érkezett meg Budapestre, mely vonat 16 óra 25 perckor érkezett a Kelenföldi Pályaudvarra, ahol találkoztunk. Onnan egyenest a Móricz zsigmond körtérre mentünk a piros 7-es autóbusszal, majd a 3-as busszal folytattuk utunkat egészen a Lépcsős utcáig, ahol már a megállótól csak néhány métert kellett menni egy gyalogátkelőig, ahol átkelve, a buszmegállóval szemben van a Campona bejárata. Azzal szemben volt felállítva egy kis színpad, szemben a konstruktív építménnyel, amely három, sarkára állított kockahasáb. Nevezetes hely az bizony! Kétéve, ugyancsak szeptember 9-én az ott felállított nagyszínpadon zajlott egy „Trilógia” lemezbemutató koncert, melyből a Crystal első koncert-DVD-je készült. Akkor is, most is derűs, de hűvös késő nyáresti idő volt. Nem sokkal azután, hogy este negyed hat körül a Campona bejáratához értünk, találkoztunk Bertával, Csillával és Viktorral. Berta még a korábban már dedikáltatott „Világok hangjai” albumot is magával hozta, melyből a dalok szövegeit tanulmányozta, leginkább a „Hív a végtelen” címűt, mivel ez a dal minden koncerten elhangzik, ráadásul az élőzenekaros nagykoncertek nyitószámaként hallható – így nem ártott meg egy kis szövegtanulás. Ez olyan jól sikerült, hogy még videot is készítettem belőle telefonommal, és megígértem Bertának, hogy jól elküldöm Tibiéknek, hadd örüljenek neki, hadd lássák, hogy milyen szorgalmasan készül egy-egy koncertjükre. Melinda már akkor érezte, hogy bár ez élete első Crystal-koncertje, de nem az utolsó lesz. A társaságunk is jó benyomást keltett benne, így örült, hogy velünk tölthette az estét.

Ekkor még egy rock & roll-banda játszott a színpadon, majd nem sokkal fél hét előtt megérkeztek a Crystal tagjai. Elsőként Gábort látták Bertáék, majd Zsoltot, a billentyűst, később Tibi is megérkezett a múlt alkalommal már szemrevételezett piros csodakocsijával. Ezt még annak idején mondta nekem, hogy amikor dolgoznak, akkor sohasem együtt utaznak, főleg, ha élőzenekaros bulikon lépnek fel, akkor mindig külön-külön mennek. Hamarosan dobolás ütötte meg fülünket – elindultunk hát a színpadhoz, ahol ekkor még egy általunk nem ismert dobos srác készült az esti koncertre. Mint aztán kiderült, ő Kolonics Ferenc, aki ezúttal – legalábbis számunkra – első alkalommal tűnt fel a dobok mögött. Még a színpadhoz menet találkoztunk Melinda egyik kolléganőjével, Margóval és édesanyjával, akikkel volt alkalmunk pár kedves szót váltani – így örömmel nyugtázhatom, hogy újabb három taggal bővült a mi kis csapatunk az elmúlt este. Miután a színpadhoz értünk, hamarosan Berecz Sanyi, a Zenekar szólógitárosa is felért a színpadra, és elsőként a „Sosem múlik el” című dal refrénjének kíséretét próbálta. Miután pedig a teljes kísérőzenekar elkészült, a „Papírhajó” kíséretét játszották, melyre – úgy tűnik –csak mi hárman kezdtünk énekelni Bertával és Melindával természetesen a legelső sorban, majd később Tibi is bekapcsolódott, ám ekkor még csak a háttérben próbálta mikrofonját.

Este hét után néhány perccel végre kezdetét vette a remekbeszabott koncert, melyet ezúttal is a „papírforma” szerint kezdtek – tehát elsőként a „Hív a végtelen” című dalt hallhattuk. Tibi - mint mindig – most is remek show-man kedvében volt, így ezúttal azt játszotta zenészeivel, hogy minden egyes dal után kihírdette, hogy szerinte melyik zenész volt a legügyesebb az adott dalban. Elsőként Kasza Zsoltot, a billentyűst emelte ki, mivel ő adott hozzá valami pluszt a dalhoz játékával. Majd következett a „Két utazó”, aztán a „Sosem múlik el”, melyben Máthé Lacit, aliasz Zebit hírdette ki győztesnek. Sőt, a poén kedvéért még arra is megkérte, hogy játssza el csak úgy egyedül a dalrefrénjének basszusát. Laci először jól játszotta a basszust, másodjára azonban – miután Tibi viccesen provokálta, hogy ahelyett mit játszott – direkt elrontva adta elő, voltak hangok, amelyek nem az eredetileg megírt módon szólaltak meg. Tibi pedig e dal kapcsán ezért hírdette ki győztesnek. Ezután következett az est egyik igazi műferdítése: a „Jég a tűzben”, melyet először Berta konferált fel, meg sem várva, hogy Tibi befejezze a saját felkonfját a színpadon. Tibi erre meg is jegyezte, hogy miután ha a zenekarban valaki rosszul játszik, ki lehet rúgni, ám a közönség soraiból senkit sem lehet kirúgni, így nagyon szépen megköszöni Bertának a felkonferálást. Ezután angolul folytatta: „Ice In Fire”, majd a dalt félig magyarul, félig angolul énekelték Katival. Miután előadták, Tibi saját magát dícsérte meg ezért a kis rögtönzött fordításért.

„Éjszakák, egy régen várt álomkép ránk talált,
Mint szédülten örvénylő vágy,
Mi szívünkhöz ér,
És égetőbb a Fire-nél.

Ébredés, már érzem, hogy nem vár több tévedés,
Ha úgy kel fel reggel a Sun,
Hogy nálam vagy még,
Én semmi mást nem kérnék.

Mert tőled érzem in Every Minutes,
Hogy rám ragyog a Sky…

Mint Ice In Fire,
Úgy olvad My Hearts,
Egy forró érintéstől
Így lesz télből nyár…”…

Valahogy így hangzott a dal…
A második nagy rögtönzött műferdítés pedig annak kapcsán született, hogy valaki az elmúlt szombaton egy nem éppen kedves emailt küldött a Zenekarnak, mely szerint ha ez a két majom (mármint Tibi és Gábor) nem lenne a Zenekarban, e két majom nélkül sokkal jobb lenne a Crystal. Ezt Tibiék a „Repülj tovább” című daluk egy rögtönzött verziójával igyekezték meghálálni. A dal alcímének „A Díva és a Két Majom” címet adták (mivel Kati egy Díva). A dal második versszakának Tiborunk által rögtönzött verziója valahogy így hangzott:

„Egy idegen az éjszakában tova tűnt, én meg sem láttam,
Csak őrzöm minden nyomát.
Újra kihalt úton jártam, mint kismajom egy üvegházban,
Mondd, hol jár, ki mellettem áll?

Olyan éhes volt, s még csak banán se volt,
És még nem jött rá az álom,
Olyan régen volt, talán igaz sem volt,
De holnap újra ébredek én.

Valaki összetörte az álmaidat,
Gyere, és bontsd ki újra banánjaidat!
Repülj tovább,
Valahol vár a banán!”

Sajnos ezúttal csak alig egy óra jutott ki a jóból, de így is remekül szórakoztunk. Természetesen most is volt lehetőségünk néhány kedves szót váltani Barátainkkal, majd elindult mindenki a maga útján – így mi is. Csilla és Viktor, valamint Margóék még előbb elköszöntek tőlünk, mielőtt buszra szálltunk volna, Bertával viszont együtt mentünk a Móricz Zsigmond körtérig. Ott Berta átkísért minket a Kelenföldi Pályaudvar felé tartó piros 7-es autóbusz megállójához, majd ő a másik irányba folytatta útját. Nekünk viszont még jó óránk volt, hogy elérjük az éjjel fél tizenegykor érkező személyvonatot, mellyel Melinda hazafelé indult.Én pedig még Melinda vonatának megérkezése előtt felszálltam egy ellenvonatra, mely a Déli Pályaudvarhoz ment, majd onnan a 2-es metróval folytattam utam az Astoria felé. Miután nem sokkal negyed tizenkettő után hazaértem, felhívtam Melindát, aki akkor már otthon volt, szerencsére időben érkezett vonata, így már 11 után hazaért.

Mindenkinek köszönet, akinek része volt e felejthetetlen élményben, s hogy együtt lehettem azokkal, akiket szeretek, Melindát pedig, mint újdonsült Barátnőmet büszkén mutathattam be Tibiéknek e felejthetetlen koncert után.