Az öregség gyógyíthatatlan betegség vagy Az öregség nem fáj szokták mondani idősebbek. Van, aki nyugdíjas éveiben horgászik, utazgat, van, aki kártyázik és olyan is van, aki például családfakutatással foglalkozik. Ilyen az én Apai Nagypapám, aki korát meghazuttolva (mert hogy idén lesz 86 éves) ma is teljesen friss, aktív. Március végétől október végéig a telkén éli az életét, s csak télire költözik haza budapesti lakásukba. Egyik legfontosabb hitvallása, hogy az ember olyan, mint egy szivacs, minél jobban és minél többet mozog, annál frissebb, egészségesebb marad, kevésbé sorvad el, mint azok, akik csak ülnek egy szobában, egész nap, bezárkózva. Amikor pedig télidőben mégsincs más lehetősége, akkor pedig családfakutatással foglalkozik, immár 20 éve. Azóta foglalkoztatja őt a gondolat, kik is vagyunk, honnan származunk. E kutatómunka rejtelmeiről sokat lehetne mesélni, könyvtárakba, levéltárakba járás, kapcsolatfelvétel, még élő rokonok keresése de ez annyira talán mégsem izgalmas, mint ennek eredménye többek között az első alkalommal, 1989. szeptember 23-án rendezett Családi találkozó, melyre az addig felkutatott távoli rokonokat hívta meg. Azóta több ilyen is volt így volt ez ma is. Délelőtt tíz körül Kata hugom jött fel hozzám, akivel már jóelőre megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd a találkozóra, amely déli 12 órára volt meghírdetve a Budapest Körszálló I. emeleti éttermébe. A Rokonság szép számmal összejött: lehettünk vagy hatvanan. Nagypapa természetesen mindennek megadja a módját ennek is. Még január elején hivatalos Meghívót küldött minden Érintettnek a Meghívó szövegét én gépeltem le. A valamivel több, mint hatvan Rokon közül alig páran mondták le a Találkozót, vagy nem jelentek meg. Egy gyors bemutatkozást követően amely még az I. emeleti előtérben zajlott elfoglaltuk helyünket az étteremben. Igazán igényes, kultúrált, színvonalas kiszolgálásban volt részünk, nem volt hiány semmiből. Az ebédhez nem hiányozhatott a félédes vörösbor sem, meg az üdítőital, az ásványvíz, utóbbiakból a jelenlévő néhány gyerek, illetve az autóvezetők fogyasztottak. Az ebéd előtt és után egyenként, illetve a kisebb családonként, a közvetlen családtagokkal együtt is volt alkalom egy-egy rövidke bemutatkozásra. Ezt, mint az imént utaltam rá, csak az ebéd szakította félbe, melyet nem sokkal fél kettő után szolgáltak fel, miután mindenki rendelt a megadott étlapról. Jómagam egy jókora rántott csirkecombot rendeltem (éttermi jó szokáshoz híven csont- és bőr nélkül tálalva), sült burgonyával, amely inkább krokett volt, enyhén olajjal átitatva, amelytől még ízletesebb volt, ráadásul hab a tortán, tetejébe zöldségek, mindez pedig egy kis petrezselyemmel megszórva. A körülöttem ülő családtagok, így Kata hugom, Édesapám, Apai Nagymamám és Lőrinc öcsém még egy jóadag húslevest is ettek a főétel előtt én erre nem pályáztam, beértem a főétellel, utána pedig egy nagyadag, ostyarudakkal felszarvazott fagylaltkehellyel. Közben vörösborral koccintottunk Mindnyájunk egészségére, illetve köszöntük meg Nagypapának és egy idegenvezető hölgy-rokonnak, Raksányi Juditnak a szervezést, utóbbinak van ismerettsége, helyismerete, így adódott a találkozó helyszíne. Az össznépi bemutatkozást követően úgy fél három tájban kötetlen beszélgetés kezdődött a helységben, amely az U-alakba rendezett hosszú asztalok és hatalmas belső tere láttán sokkal inkább emlékeztetett egy konferenciateremre, mint egy ebédlőre. A kellemes vasárnap délután végén, úgy fél öt tájban kezdtünk hazaindulni egy darabig együtt jöttünk Kata hugommal, egész pontosan a Körszállótól az 59-es villamossal a Moszkva térig, majd a 2-es metróval a Deák térig, onnan Kata a 3-as metróval a Nagyvárad tér felé ment, én pedig már csak gyalog jöttem hazáig. Mi mást is mondhatna ilyenkor az ember, ilyen emelkedett, méltóságteljes hangulatú vasárnap délutáni találkozó után Drága Nagypapa, köszönjük! Tíz-húsz év múlva is együtt, ugyanígy legyünk erőben, egészségben!
