Néhány hete telefonos munkahelyemen új Kolléganő érkezett, Noémi, akivel e hét hétfőn este egy véletlen találkozás folytán jóba lettünk, pedig nem volt más, mint egy szerencsés véletlen. Az történt ugyanis, hogy mivel én Zuglóból a VII. kerület felé a 74-es trolibusszal járok hazafelé, amelynek egyik megállója épp a Kacsóh Pongrác felüljárónál van, Noémi pedig a Nyugati pályaudvar felé utazik a 72-es trolibusszal, felajánlotta, hogy elkísér a trolimegálló felé. Azóta, mivel ezen a héten mindketten délutános műszakban dolgoztunk, minden este elkísért, át a túloldalra, majd mikor közeledni látta a Nyugati felé közlekedő trolit, akkor futott át a szemben lévő megállóba. Mivel a call centerben nincs lehetőség egymással barátkozni, kötetlenül ismerkedni, beszélgetni, ezért az M3 Business Centertől a trolimegállóig, illetve az utána következő búcsúig tartó kb. 10 perces kis együtt töltött időszakok lettek a leginkább alkalmasak arra, hogy meséljünk magunkról egymásnak. Ma este Noémi megkérdezte, mit csinálok a hétvégén, mire én elmondtam, hogy holnap este Barátaimmal a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadhoz megyünk Kasza Tibi koncertjére, szóba került, hogy Noémi ki tudja, miért - nagyképűnek tartja Tibit. Talán az általa említett TV-s szereplései miatt. Erre én máris hosszú (már amennyire a kb. 10 perc engedélyezte) mesélésbe kezdtem, melynek azt a címet is adhatnám: Olyannyira nem nagyképű Tibi, hogy - - és elkezdtem mesélni a hozzá, illetve a Crystal-hoz, valamint a Crystal-fanokból álló Keménymaghoz fűződő barátságomról, élményeimről. Ajánlottam is neki e blogot, mivel a héten a MyVip-en megjelöltem, és ott az adatlapomon is hírdetem e blog címét, hogy érdemes elolvasnia, mert itt sok érdekességet megtudhat.
Úgyhogy ezennel most egyúttal folytatom is a már megkezdett időutazást, az első találkozásunk és életem első nagy szerelmével való találkozásom, valamint e kettő összefonódásának 5 éves jubileuma alkalmából megkezdett sorozatot. Hogyan is történt tehát mindaz, amiről úton a trolimegálló felé meséltem. Vagy legalábbis ez most csak egy része de hamarosan újabb élményekről mesélek majd.
*** *** ***
Öt éve történt, amikor először voltam Crystal-koncerten az egyik legközismertebb és közkedveltebb szabadtéri szórakozóhelyen, a budapesti Zöld Pardonban, a Petőfi híd budai hídfőjénél. 2003. augusztus 21-e egy gyönyörű, későnyári nap volt, átlagos, mint az olyankor szokásosak. Akkoriban a Zenekar managere Hanzel Henrik volt, akinek telefonszámát az együttes egyik albumának borítójában meg is találtam, fel is hívtam, érdeklődtem a koncert felől, érdeklődésemre meg is erősítette, hogy igen, lesz koncert, este 21 órakor kezdődik. Meg is ígértem neki, hogy akkor megyek is, ott is leszek nem is történt ez másképp. Csak egy kicsit kalandosan. Augusztus 21-én, csütörtök este fél nyolc tájban indultam el itthonról, VII. kerületi, Kazinczy utcai lakásomból, a Blaha Lujza térnél felszálltam a 6-os villamosra, amellyel a Petőfi híd budai hídfőjéig mentem. Mikor leszálltam, a Duna felett erőteljes dobolásra, ütemre lettem figyelmes. Először arra gondoltam, most két eshetőség lehetséges: vagy eltévedtem, s nem a Zöld Pardonnál szálltam le, vagy pedig esetleg a Crystal helyett a másik eshetőség egy rockzenekar készül koncertre. Bár azt csak tudta volna Henrik, mint a Zenekar managere, ha elmarad a Crystal koncertje. Akkor meg, mégis, mi ez a rockos beállás? Majd épp, hogy erre gondoltam, ismerős dallam ütötte meg pici füleim: mintha a Jég a tűzben című, akkor leginkább ismert, friss videoklipes Crystal-sláger motívumait hallanám. Igen! A Jég a tűzben című dal refrénjét hallottam. Bevallom, alaposan meglepődtem, hogy egészen másképp szól így élőben, mint a CD-n, a stúdióverzióban. Persze gondoltam, hogy ez még csak a beállás volt, hiszen ekkor még csak negyed kilenc körül járt az idő, épp hogy elkezdett sötétedni, a lenyugvó Nap utolsó sugarai még vörösre festették az eget, és a koncert kezdési időpontja 21 órára volt hírdetve. Elindultam hát a hang irányába, mégpedig szinte szó szerint, amerre csak út vezetett. Mondanom sem kell, árkon-bokron át, erdőn át mentem, mire odaértem, mikor épp elkezdődött a koncert. Még a színpad mögött lehettem, amikor A Lét a tét című dallal kezdetét vette a koncert, s valami egészen elképeztő volt a hangzás, az, hogy nagyon jó, az nem is kifejezés. Egyszerűen elképeztő volt ez a leginkább találó. Egészen más, mint a CD-n. Mivel itt élő zenekar játszott a színpadon. Majd nagynehezen sikerült leérnem a színpadhoz, nem volt egyszerű dolgom, mivel utam biztonsági őrök és vaskapu állta, amelyen az őrök motozása után 100 Ft aprópénz ellenében lehetett átjutni az érme bedobása után de utána enyém volt a pálya! Pontosabban az önfeledt szórakozásé. Ezerrel szólt a zene, a színpad előtt hatalmas tömeg, valami gyönyörű érzés kerített hatalmába, valami leírhatatlan, elmondhatatlan. A hatodik- vagy hetedik sor tájékán lehettem, tehát viszonylag távol a színpadtól, de nagyjából középen, velem szemben A KIRÁLYOK, AZ ISTENEK álltak odafent a világot jelentő deszkákon. Minden hang a helyén volt, mint a CD-n, de valahogy mégsem olyan volt a hangzás, hanem százszor jobb, a hangulat pedig izzott. Teljes extázisban voltam, de arra azért tisztán emlékszem, hogy legalább háromszor bekiabáltam számközti szünetekben, hogy Királyok vagytok, a koncert végén pedig igyekeztem minél közelebb kerülni a Művészbejáróhoz. E koncert után már csak Katival és Gáborral volt alkalmam találkozni, Tibi, illetve a Zenekar többi tagja akkorra már nem volt ott, mire én sorra kerültem. Azért persze Kati és Gábor autogramjának is nagyon örültem, miközben éreztem, hogy ezt a Zenekart többször meg fogom látogatni, meg fogom hallgatni őket, vagyis bár ez az első, de nem az utolsó Crystal-koncert életemben.
Így is történt, a soron következő koncertre szintén egyedül mentem, e koncert 2003. augusztus 27-én volt az Akácfa utcában, az Old Mans Music Pubban. E koncert szintén este 21 órára volt hírdetve, bár pár perces rátartással kezdtek, én úgy háromnegyed kilenc tájt érhettem oda. Az Akácfa utcai bejárattól, amely egy vastag, kétszárnyas fakapu, egy falépcsősor vezetett le a mélybe, majd ott még két ajtón keresztül vezetett az út a helységbe. Mikor leértem, a Papírhajó dallamai, kísérete szólt, ám az ének sehol. Mintha csak pár perce történt volna még most is fülemben cseng saját hangom, mikor közel férkőztem a színpadhoz, nagyjából a belső tér közepén, a zene alatt egyre csak azt kiabáltam közbe: És a Kati hol van? Hol van Kati? mire a nóta közben, valahol annak közepén a zenekar megállt. Ekkor jöttem rá, hogy ez még csak a beállás volt, így hát nem maradtam le semmiről, nem kezdődött el előb a koncert. Ekkor odalépett hozzám két srác, Bálint és Feri, mivel kiderült, hogy előzőleg asztalt kellett volna foglaltatni, máskülönben az ember állhatott a színpad előtti rész jobb oldalán, a bárpultnál, mely részt csak egy kötél választ el a színpadtól. Mivel én ezt akkor még nem tudtam, s épp az asztalok közt álltam, nem épp a legjobb helyen, nagyon segítőkészek voltak, próbáltak nekem helyet keresni valamelyik asztalnál. Egy kis időre magamra hagytak egy gyors bemutatkozást követően, majd egyikük azzal érkezett vissza kb. másfél perc múlva, hogy találtak nekem helyet egy lánynál. Odakísértek hát a színpad előtti rész balközép részén lévő egyik asztalhoz. Amit akkor láttam és éreztem, az szintén szavakba nem önthető, leírhatatlan érzés. Egy gyönyörűséges lány ült az asztalnál, aranyszőke haja és arca sugárzóan csillogott a barna félhomályban, az asztalon álló gyertya fényében. A helységben ugyanis minden asztalon egy-egy gyertya égett, fent pedig halványan égő lámpák, a belső, barnára festett faburkolat és barna lámpaernyők következtében csak félhomály volt, ez, és az asztalon égő gyertyák fénye tette még emelkedettebbé, romantikusabbá a helység hangulatát, még melegebbé a helységet az amúgy is forró későnyári estén. Nem győztem megköszönni Bálintnak és Ferinek a segítségüket, majd miután ők magunkra hagytak minket őket azóta sem láttam soha többé, de nevük örökre beírta magát e kis történetembe, na és persze nem csak nevük, hanem jócselekedetük is -, egy gyors bemutatkozást követően helyet foglaltam hát e lány mellett. Elkezdtünk beszélgetni, olyan nyitottan beszélgettünk egymással, mintha ezeréve ismertük volna egymást, pedig tényleg akkor találkoztunk először. A lányt Mariettának hívják, sokat mesélt magáról, elmesélte, hogy szeret kézimunkázni, gyöngyöt fűzni, üveget festeni, s hogy akkoriban a divat érdekelte, azon belül is főképp ruhatervezéssel szeretett volna foglalkozni, ezt is tanulta akkoriban. Közben elkezdődött a koncert, időnként fel-felálltam az asztaltól, középre álltam, épp a színpaddal szemben, s önfeledten táncoltam a mögöttem ülők nem kis örömére, és madarat lehetett fogatni velem. Marietta teljesen éplátó volt, de ez soha, egy pillanatig sem volt téma, mármint az én testi fogyatékosságom, vagyis ez semmilyen hátrányt nem jelentett, s azóta sem jelent a mi kis baráti társaságunkban. Majd két tánc közben visszaülvén mellé, mivel ő nem állt fel asztalunktól, folytattuk a beszélgetést, az ismerkedést. Sokat mesélt Tibiékről, a hozzájuk fűződő viszonyáról, hogy például amikor egy itt nem részletezendő betegség miatt kórházba került, nem sokkal megismerkedésünk előtt, akkor mivel édesanyja máshonnan ismerte Hanzel Henriket édesanyja meglepetést szervezett neki a kórházba, titokban megszervezte, hogy Tibiékkel találkozhasson, elhívta a Crystal három tagját a kórházba, el is fogadták, meg is látogatták őt a kórházban. Majd miután egy átlagosnak tűnő szürke hétköznap délutánból egyszerre egy életreszóló élménynapot varázsoltak neki, ráadásul valódi meglepetésként, az ő előzetes tudta nélkül mert hogy a nagy találkozás előtt félórával az egyik ügyeletes nővér csak annyit kért tőle, hogy öltözködjön fel, mert meglepetésvendégek érkeznek hozzá -, nem sokkal ezután, talán két-három nap múlva elhagyhatta a kórházat, lelkileg teljesen megerősödött, meggyógyult, vagyis ha lelki bánata van, sokat tud meríteni a Crystal zenéjéből, mert sokat kapott Tibiéktől. később sok olyan dolgot is megtudtam tőle, mely nagyon szívbemarkoló, személyes, és akkoriban meg is esküdtem neki, hogy sohasem mondom el senkinek így itt sem teszem közzé. E koncertet követően másnap hajnal kettőig beszélgettünk, de a koncert után átültünk a bárpulthoz, mivel ott még kellemesebb volt az akkusztika, halkabban hallottuk az ekkor már felvételről játszott disco és funky zenét, ettünk, ittunk, remekül éreztük magunkat. Szinte észre sem vettem, vettük, hogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mind testileg, mind lelkileg, többször végigmértem őt arany szőke hajától napfényként tündöklő szép arcán, tengerkék gyöngyszemein keresztül drappszínű pulóverbe bújtatott felső testén keresztül, drappszínű nadrágba bújtatott szép hosszú lábain át egészen drappszínű vászoncipője orra hegyéig bevallom, a tökéletes női test látványa felizgatott, és már akkor, azon a hajnalon, miután szépen, fokozatosan sikerült kipuhatolnom, hogy független, mivel folyton csak múlt időben beszélt előző barátjáról megfordult a fejemben, hogy mit veszíthetek, semmit sem, ha megkérdezem tőle, nem volna-e kedve velem randizni. Szerelem volt ez bizony, mégpedig első látásra, ahogy ez a Nagykönyvben meg van írva! Bizony, 27 és fél évesen megcsapott ez az érzés, addig sohasem éreztem ilyen lángolást egyetlen nő iránt sem, és ekkor már az sem érdekelt, hogy ő akkor még csak 18 múlt azon a nyáron. Ráadásul a tökéletes női test érzése mellett lelkileg is jól megértettük egymást.
Randit kértem hát tőle, s három napra rá, augusztus 30-án szombaton randiztunk is. Nem volt túl derűs az idő odakint, de idebent, a lelkünkben mégis minden csupa derű, boldogság, napsugár volt. Sokat beszélgettünk, s valahogy szóba került az is, hogy mivel foglalkozom. Meséltem is akkori munkahelyemről, hogy számítógéppel dolgozom, ami nagy érdeklődésre adott számot nála. Legalábbis akkor úgy tűnt, szóba is került, hogy szeretné megnézni a számítógépem, fel is hívtam hát magamhoz, de gondolom, azt már tudjátok, Kedves Olvasók, hogy ezután hogyan is alakult az este. Valóban meg is nézte a számítógépem, ahogy állt az állványon idehaza, az más kérdés, hogy be sem kapcsoltuk de a történet ezen része már nem publikus. Ezután csaknem két hónapig jártunk 2003. október végén szakítottunk rajtunk kívülálló, itt szintén nem publikus történések miatt. Ezután sokáig összetört szívvel éltem, egy világ omlott össze bennem, úgy éreztem, életem egy jókora. Darabját veszítettem el de szerencsére erőt adott a Crystal iránti szeretetem, a rajongásom, s persze a Zenekar irántunk tanusított szeretete. Irántunk, rajongók iránt, s így könnyebb volt átvészelni életem e nehéz időszakát. 2003. november 5-én, szerdán este volt az első olyan Old Mans es koncert, melyre egyedül mentem már el, mert előtte az augusztusi megismerkedésünket követően minden második héten szerdán este együtt mentünk le a Pubba a Crystal koncertjeire. Persze ezután sem voltam egyedül a koncerteken, legföljebb egyedül mentem el oda, illetve egyedül jöttem haza onnét, de utána sok-sok jóbarátra, ismerősre tettem szert, miután függetlenné váltam.
*** *** ***
Kedves Noémi! Hát így kezdődött Ha kíváncsi vagy a továbbiakra, a folytatásra, akkor meg amúgy is látogass el gyakran ide, mert érdemes!
... És örülök, és köszönöm, hogy miután elmeséltem néhány élményem Neked, kezdett megváltozni a véleményed Tibiről, bízom benne, hogy mihamarabb lesz alkalmad személyesen találkozni vele - például jövő szombaton a Feneketlen tónál.
És nagyon rendes lány vagy, és köszi a segítséget!
